Hiába próbáltam megfejteni Alex düh kitörésének okát, sehogy sem sikerült rájönnöm.
Valami rosszat mondtam? - kérdezgettem magamtól.
Igaz, nem voltam puhány vele, letámadtam, de nem hiszem, hogy bármi sértő is lett volna abba a pár mondatba, amit közöltem vele. Vagy talán mégis?
Nem akartam megint elsírni valakinek a gondjaimat, így úgy láttam, jót tenne nekem a járás.
Otthon, amikor bármi gondom volt, elmentem a bunkimba. Ami valójában nem csak az én, de Bree rejtekhelye is volt egyben. Mindaddig amíg ő el nem ment. Ha csak annyiról lett volna szó, hogy elutazik, nem érdekel. Az nem lett volna akadály. Továbbra is tarthattuk volna a kapcsolatot, meglátogathattuk volna egymást, de oda nem mehettem utána. Még nem...
De majd egyszer biztos követem őt.
Fájt mikor elveszítettem. Még csak tizenhárom éves voltam, de még mindig eleven él bennem az emléke.
Most is úgy elmentem volna arra a helyre. Hogy kiszellőztethessem a fejem, átgondolhassam a dolgokat, de nem lehetett.
- Lehet, hogy itt is bekéne vezetnem egy ilyen helyet? - kérdeztem magamtól.
- Áh, csupa butaságokon gondolkozom. - szólaltam fel hangosan, majd felkaptam a vékony kis dzsekim a fotel karfájáról, felvettem a cipőm, majd útnak indultam.
A nap fénye halványan sütött, és a kellemes, forró simogatások is elmaradtak.
De jó volt az idő. Pont alkalmas nekem. Elindultam, és csak akkor ébredtem rá, hogy valójában nem is ismerem a várost. Még egyszer sem mentem el sétálgatni, vagy felderíteni a környéket. Ez aztán nagy hiba volt. Mert találtam egy csendes, nyugalmas helyet, valahol a város szegényebb részében. Itt nem voltak csicsás házak, itt nem volt felhajtás, itt nem voltak kiöltözve az emberek, itt más volt. Itt nem éreztem úgy magam, hogy megnéznének a külsőm miatt.
Mintha valahol teljesen máshol jártam volna.
Tovább haladva, volt egy hatalmas foci pálya, mosolygó gyerekekkel. Még tovább menet, egy erdős út haladt.
- Talán megtaláltam a nyugalmam? - tettem fel magamnak a kérdést.
Igen, meg. Egy szép kis park féleség volt, hatalmas fenyőkkel, és apró, színes-illatos virágokkal.
Még pad is volt néhol.
Leültem az egyikre, és figyeltem a parkocska morajait.
De akkor sem tudtam elterelni a gondolataimat Alexről.
Vajon mi lett vele? Lehet Clau igazat mondott azzal kapcsolatba, hogy csak arra kellettem neki, de lépjek tovább.
De mi van, ha nem tudok?
Felakartam hívni őt. Most rögtön.
Előkaptam a telefonom, majd tárcsáztam, de azt írta ki csak segély hívás kezdeményezhető.
Mm..Nincs tér erő.
Belenyugodtam, majd még elidőztem egy darabon.
Úgy láttam, eljött az ideje, hogy hazamenjek, mert szürkülni kezdett az ég alja.
Már igen messzi jártam a kis erdőtől, vagy minek is nevezzem, mikor nem tudtam, merre kell mennem.
A közelben nem volt senki, akitől megkérdezhettem volna, így becsöngettem egy házba, reménykedve lakják még. Mert nem úgy nézett ki.
Egy szerencsétlen idős néni botorkált ki, és remegő kezével kinyitotta a kapu előtti kis kerítés félét.
- Miben segíthetek? - kérdezte rekedtes, érces hangon.
- Útba igazítást szeretnék kérni. Eltévedtem és nem tudom merre kell visszamenni a városba.
- Jaj, én nem tudok neked ebben segíteni, de megkérdezhetjük a Papát. - mondta.
- Rendben, köszönöm.
Mondta, hogy menjek be, de én elutasítottam.
Nem sokkal később mellette állt az idős bácsi is, gondolom a férje. Ő kedvesen elmagyarázta nekem a hazafelé vezető utat, amit én odafigyelően hallgattam.
Miután a beszéde elért a célhoz, kedvesen megköszöntem, hogy segítettek, majd elindultam.
Az utam, hazafelé, már sokkal hosszabb volt, mint amire emlékeztem. Nem is értem hogy voltam képes oda elgyalogolni.
Amint hazaértem, vettem egy frissítő zuhanyt, de ez semmit sem segített az engem elnyomó fáradtság ellen.
Beadtam a derekam, mindenféle vacsorázás nélkül hullottam bele az ágyamba és aludtam el.
***
A reggel verőfényes napsütésre ébredtem és a nyitott ablakon beáradt a friss kellemes szellő.
Nyitott ablak? Kinyitottam volna? - figyeltem fel rá.
Nem törődtem vele, máskor is volt már ilyen, így hát lementem a konyhába.
Nem volt kedvem reggelit csinálni, sőt semmihez nem volt kedvem.
Bekapcsoltam a TV-t, majd unottan dobtam le magam a kanapéra.
- Rajz film, rajz film, hülyeség, nyál csata, egyéb "szórakoztatásra" készült badarság... - dünnyögtem magamba fordulva. Ez a TV-zési ötlet, még az életről is levitt.
A telefonom hangosan jelezte, hogy hívnak.
- Igen? - kérdeztem egyhangúan.
- Szia. Beszélhetnénk?
- Nem!
- Kérlek. Sajnálom hogy úgy beszéltem veled, csak most minden olyan balul sült el.
- Igen? Nem hinném hogy sajnálnád. Hiszen én olyan gyerekes vagyok. Nem is értem...- mondtam.
- Nem vagy az.
- Hát jó. De te viszont igen. Szépen elküldesz melegebb éghajlatra, azzal az indokkal hogy gyerekes és szánalmas vagyok, most meg bocsánatért könyörögsz. Hát gratulálok neked. Na szia. - mondtam.
- Ne! Kérlek ne tedd le! Szükségem van rád.
- Igen? És mégis minek? - kérdeztem gúnyosan.
- Mert szükségem van arra, hogy most mellettem légy. Én azért voltam olyan szemét veled, és azért tűntem el, aznap este, mert kaptam egy hívást, miszerint a nővérem kórházba került, és már csak kevés van hátra. Öngyilkos akart lenni. Nem voltam jó kedvemben, szomorú voltam és meggyötört. Sőt még most is az vagyok. Nem voltam beszélgetős kedvemben és nem hiányzott a veszekedés - mondta. Én meg csak hallgattam.
Van egy nővére. Aki éppen haldoklik. Ez mind hirtelen jött infó.
- Miért nem mondtad el, hogy van egy nővéred? - kérdeztem.
- Mert nem volt fontos. Nem volt lényeges.
- Már hogyne lett volna az...
- Kérlek ne..
- Jó, oké, nem fogok vitatkozni. Egyszerűen csak nem értem. De mégis miért?
- Miért fordult ön gyilkossághoz?
- Igen. - mondtam egészen halkan.
- Nem nagyon jött neki össze az élet. A férje sokszor bántalmazta, durván bánt vele. De nem hittük volna hogy ezt teszi. Nagyon megviselt. Nagyon szerettem őt. Ő volt a támaszom és az a személy aki mindig mellettem állt és leállított volna ha bármi hülyeséget csináltam volna. - mondta és a hangja elváltozott valami egészen mássá. Élettelenné.
- De még van remény. Az mindig van, még simán felépülhet és újrakezdheti az életét valami...
- Nem Lindsey! Ő már nem fog felépülni, neki már nincs jövője. Súlyos állapotban van.
Nem értettem, mégis mit tehetett magával az a szerencsétlen lány, hogy már nincs esélye a felgyógyulásra.
- Mit tett? - tudtam, érti majd mire vagyok kíváncsi.
- Hasba lőtte saját magát. A belső szervei elképesztően megroncsolódtak.......Ah... - nem tudta folytatni.
- Nem kell, hogy beszélj róla, ha nem szeretnél. De azt tudd, hogy melletted leszek a nehéz időkben és segítelek ha szükséged van rám. - el akartam mondani, hogy akármi történjék is, nincs olyan probléma amit ne tudnánk megoldani együtt. Segítve a másikat. Még a nehéz időkben is. Biztosítani róla, hogy rám számíthat. De nem tudtam kifejezni magam.
- Szeretnék veled lenni.
- Én is szeretnék te veled. - Most mégis mit mondjak? Nincs kedved átjönni? Vagy mi? Ezt mégsem mondhatom. Ez most nem lenne a legjobb ötlet.
- Elhozlak a lakásomra. Érted megyek rendben?
- Rendben - mondtam beleegyezően, majd még pár szó váltás után, letettem.
Elmentem lezuhanyozni, mintha ezzel elmoshatnám a gondokat. Mindvégig azon járt az eszem, hogy mi mindent viselhetnénk el úgy, hogy közbe ne azon járjon az agyunk, hogyan is szabadíthatnánk meg magunkat a fájdalmaktól és a kínoktól.
Alex nővére biztosan sokat tűrt el. De vajon hol van az a pont, ahol eldöntötte, feladom?
Köszönöm ezt a nagyon sok kommentet mellyel megjutalmaztatok! Tényleg, igazán kedvesek vagytok! ....:'(
Tisztelet a kivételnek...
