15.fejezet - Jöhet még rosszabb?

Ott álltam a szakadék szélén. Elgondolkodtam. Egy lépés előre, és elmúlnak a gondjaim. Megszűnik a fájdalom amit érzek. Amit ő okozott. Ha lépnék egyet előre örökre elfelejthetném. Remegtem. Nagyon fáztam. A Hold fényesen ragyogott. Úgy éreztem, mintha figyelt volna. Figyelte a döntésem. Amit még nem tudtam pontosan. Két lehetőségem volt. Vissza ülök a kocsiba, és haza megyek, nem tudva mi vár rám, mit kell Alextől még elviselnem. Vagy feladhatom, gyáván ugyan, de minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem hátrálnék meg. De mi lenne jobb? Önző dolog lenne tőlem, és gyáva is vagyok hogy eldobjam az életemet. Gondolnom  kell a szüleimre, Apára. Ismerem, hogy tudjam örök életébe magát vádolná, amiért nem jött haza. Anyunak meg azért, amiért elengedett. És ott van Nora. A barátaim, akik szeretnek.
Megtenném ezt velük? - bonyolítottam le ezt a hosszú kérdések sorát a fejemben.
Összébb húztam magamon a vékony kis kardigánom, és lenéztem. Láttam a Hold fényét megcsillanni a tengeren. Láttam a köveket, melyeket a víz hulláma ellep, majd visszavonul. Majd újra és újra. 
***********************

Éreztem ahogyan valaki hozzámér. Ujjaival az arcomat cirógatja. Kinyitottam a szememet. Ő volt az. 
Ijedtembe felültem. Az arcomat vizsgálta. Ahogy a szemeim tágra nyíltak,és ahogy az ajkaim résnyire nyíltak.
- Megijedtél? - kérdezte lágyan.
- Mit hittél? - kérdeztem ellenségesen. Hiába volt velem kedves, én akkor sem tudtam elfelejteni hogy mit tett.
- Na-na. Ha én kedves vagyok veled, elvárom hogy te is az légy - mondta még mindig higgadtan.
- Még vannak elvárásaid? Mit képzelsz te magadról ki vagy? Azt hiszed te mindent megtehetsz? - vágtam a képéhez.
- Az vagyok, aki egy életre tönkretehet, ha akar. Úgyhogy vigyázz. Tudod annyira önfejű vagy, és tudatlan. Te vagy az a nő, akit eltudok képzelni magamnak, csak ne lennél ennyire kemény fejű. De majd én betörlek. - mondta mosolyogva, miközben végig simított az arcomon.
Rácsaptam a kezére, és ellöktem magamtól. 
- Látod??? Erről beszélek! - emelte feljebb a hangját. 
- Én pedig arról, hogy ne hidd, hogy úgy fogok ugrani ahogyan azt te elképzelted. Nem a kutyád vagyok, hanem a barátnőd. De tudod mit? Még az sem, mert undorító egy alak vagy, és már akkor kiráz a hideg amikor rád gondolok, nemhogy amikor hozzám érsz. Egy csöppnyi szeretetet sem érzek már irántad. Keress magadnak egy kurvát, az talán azt teszi amit majd te kérsz. Az a neked való nő nem pedig én. Először érzek örömöt, ha arra gondolok hogy már kevesebb mint másfél hónapot kell itt töltsek. Úgyhogy az elképzelésed már itt véget ér drágám - mondtam magabiztosan a képébe nevetve. 
- Nagyon nagyot tévedsz ha te ezt így gondoltad. Az a másfél hónap messzebb van mint ahogy azt gondolnád. - mondta.
- Ezt hogy értsem? - kérdeztem.
- Majd meglátod. Na gyere. - mondta, majd felállt mellőlem.
- Én veled sehova sem megyek. - kiabáltam.
- Már dehogy nem. Nem szólok többször. Na... -nézet rám gyilkos pillantásokkal.
- Majd megyek ha jónak látom. Ne parancsolgassál te nekem. - ordítottam dühösen.
Amint kimondtam, a hajamnál fogva ráncigált ki az ágyból, egészen a nappali kanapéjáig, ahova durván rálökött. Kiabáltam, sikítottam, de nem eresztett el.
- Mikor veszed már észre, hogy fölöslegesen lázadsz! - kiabált rám Alex. Ideges voltam, dühös, és sértett. Tenni akartam. Nem gondolkodtam, neki ugrottam. Elkaptam a nyakánál, és a falhoz vágtam, mire ő elkezdett felém közeledni. Megrémültem. Tudtam már, nem volt jó ötlet. El akartam menekülni előle, és meg is tettem. Felszaladtam a szobámba, és magamra akartam zárni az ajtót, de ő a lábával berúgta még mielőtt sikerülhetett volna, és a hajamnál fogva az ágyra dobott. A kezét ökölbe szorította és megütött. Nem éreztem fájdalmat. Elrugaszkodtam az ágytól, de a földre lökött, és oldalba rúgott. Ezt már egyből megéreztem. Nagyon szúrt az oldalam. Amint megéreztem a fájdalmat felsikkantottam. Leguggolt hozzám, és kezével összeszorította az arcom, majd beszélni kezdett. Nagyon halkan, de hallottam:
- Nem akartam hogy ez legyen. De nem értesz a szép szóból. Ha másképp nem, majd így megtanulod hol van a helyed - mondta, majd ott hagyott.
Próbáltam felülni, de nagyon hasogatott az oldalam. Felhúztam a felsőm, és láttam hogy bekékült. Sírtam.
MIÉRT TÖRTÉNIK EZ VELEM? 
Majd belehaltam a fájdalomba, mire sikerült az ágyamhoz érnem. Megrökönyödve ültem, és nem tudtam mit kezdeni. A telefonomat kezdtem keresni a szememmel, de nem volt az asztalomon, ahol hagytam. 
- Dögölj meg Alex! Hallod? Dögölj meg! - üvöltöttem torkom szakadtából.
Hallottam a léptei alatt a lépcső nyikorgását. 
Bejött a szobába, egyenesen felém közeledve.
- Látod mit tettél? - kérdezte szomorúan - a szép kis arcodon zúzódások vannak. Ezt magadnak köszönheted. Hidd el szerelmem, én nagyon szeretlek. Nem bántanálak téged soha de soha, ha te nem lennél ilyen akaratos. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem ellenkeznél nekem. Akkor nem kéne ilyen módszerekhez folyamodnom - törölte le a könnycseppeket az arcomról.
- Mond el kérlek, mert nem értem. Ha szeretsz, miért akarsz úgy bánni velem, mint egy bábbal. Miért akarsz engem irányítani? Ezzel tönkre teszel. És magyarázd már el azt is, hogy ha engem szeretsz, miért kellett rajta kapnom téged egy másik nővel. Tudod én szerettelek téged. De mostanra már gyűlöllek. Undorodom tőled. Amiért ezt tetted - mutattam magamra.
- Azért, mert te mindig azt csinálod amit nem kéne. Azzal a nővel, meg azért voltam, mert én nem vagyok hozzá szokva a nyálas szeretkezéshez. Szeretem a vadságot, ami benned nincs meg. Ezért van szükségem más nőre - mondta lágyan.  Teljesen kikészített. Meg is feledkeztem a külső fájdalmaimról. Hogy tud ilyen undorító dolgot ilyen nemes egyszerűséggel kimondani? - forrt bennem a düh.
- Undorító vagy! - sziszegtem.
- Szokd meg - mondta - Ha normálisan fogsz viselkedni elfelejtettetek veled mindent - mondta.
- Ezt nem tudod.
- Hidd el menni fog. Csak légy jó kislány.
- Nem! Menny el. Soha ne gyere vissza! Mert nem fogok a te játékszered lenni! Akár meg is ölhetsz, akkor sem fogok úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne! Ezt jobb ha tudod. Tőlem nem fogsz kapni semmi jót. Mert utállak. Gyűlöllek. És foglak is, amíg csak élek! Úgyhogy felőlem most rögtön agyon is verhetsz. Inkább elviselem az ütést, mint azt, amit te elképzeltél nekem.
- Mond, miért vagy ilyen buta? Miért nem tudsz egy kicsit megpróbálni úgy viselkedni, ahogy én szeretném? Honnét tudod, hogy nem fog menni, ha meg sem próbálod?
- Te még mindig azt hiszed a tied vagyok? Mert akkor tévedsz - mondtam, majd felálltam, és lerohantam. Már nem éreztem fájdalmat. 
Alex utánam iramodott, de most nem hagytam magam. Szaladtam. Egészen ki az utcára, ahol már nem voltam vele kettesben. Ahol már nem művelhetett azt velem amit csak akart!










Nagyon rövid, tudom!!! De ne haragudjatok lányok. Csak ma tudtam igazából géphez jönni, de mennem kell el, muszáj. Úgyhogy nem volt sok időm írni. 
Ez sem lett jó, sőt. De azért írtok??? Lécciiiii

14.fejezet - Sokk

Aznap, mikor Alex elment, én is elmentem, és vettem egy jó, forró fürdőt. Bár lehet hogy egy kiadós hideg zuhany jobban segített volna.

Kellett nekem ez? Szükségem volt nekem erre? -kérdezgettem magamtól. De tudtam, hogy a válasz ugyan csak Nem! Nem kellett volna megismernem őt. Bár minden másképp történt volna. Szerettem őt, mert volt benne valami ami engem vonzott, de akkor sem kellett volna ennek megtörténnie. -Ha nem szeretek belé, akkor felhőtlenül hazautazhatnék és nem kellene így fájnia, hogy itt kell hagyjam őt. - sírtam el magam. Tudtam, hogy úgy is fogok találni valaki mást, aki nem a világ másik végén él, hanem mellettem, de én hittem abban, hogy létezik az "igazi". És attól féltem, hogy nekem Ő az! Mert miért is ne? Mi van ha nekem vele kellene lennem? - kérdezgettem egyfolytában magamtól ezeket, de hiába. Csak még jobban összezavartam magam. Ha ez még lehetséges volt.

**

Másnap, tényleg találkoztam Alexszel. Úgymond randink volt. Elmentünk egy étterembe, ahol megebédeltünk. Persze én ezt fölösleges pénz kidobásnak tartottam. Miért nem jó egy egyszerű pizzéria? Vagy a  McDonald’s?

De nem, ő azon az elven él, hogy aki ha csinál valamit, akkor azt már csinálja is jól. Mindegy is, nem ez volt a lényeges a találkánkban, hanem az, hogy megbeszéltük alaposan a dolgokat.

Arra jutottunk, hogy élvezzük ki a hátralévő időt, és ha már mennem kell, akkor megyek. Ebben az a rossz, hogy ő nem jön velem. De, amikor  csak tud eljön hozzám. Kivesz egy szobát egy hotelben, és velem lesz. Amennyit csak lehet. És ez nekem nagyon tetszett. De amint eszembe jutott, hogy ez mind pénzzel jár, megnyugtatott, hogy neki van elég. De hogy miből, azt még mindig nem tudtam! Mármint de, mert ő azt mondta örökség. Na de ennyi? Elhessegettem a kétségeimet azzal, hogy igen jó módú családból származik, így biztosan tényleg csak az örökségéből van ennyi pénze.

Nagyon jól elvoltunk, és éreztem hogy tényleg fontos vagyok neki. És hogy mindent megbánt, és nagyon rajta van, hogy ezt elfelejtethesse velem. Én meg nagyon azon voltam, hogy elfelejthessem. Tudtam, hogy nem volt buta döntés hogy megbocsájtottam neki. Nagyon is jól tettem. Mert megérte. Lementünk a tengerpartra, és kézen fogva sétálgattunk. Nem szóltunk egymáshoz, csak élveztük a tenger moraját, a szél lágy susogását. Ez olyan romantikus volt.

Már a kocsiban ültünk, mikor felém fordult:

- Örülök, hogy minden rendben van velünk ÚJRA. - mondta mosolyogva, és szenvedélyesen megcsókolt. Az egész testemen átjárt a bizsergés.

Mérhetetlenül megkívántam. Könnyedén az ölébe ültetett, és úgy csókolt tovább. Hideg kezével felhúzta a pólóm, és simogatta a hátam. Majd könnyedén lekapta azt.

Nagyot sóhajtottam. Mennyire vágytam már rá.

Beletúrtam dús hajába, és harapdálni kezdtem a száját. Mindkettőnknek világos volt, hogy ez így nem fog menni, így fogott, és szó szerint hátra dobott, vigyázva persze, hogy ne üssem meg magam.  - Milyen erős, és kívánatos. - sóhajtoztam magamba.

Pár perc elteltével már fölém hajolt és csókolgatni kezdte a hasam, és amíg egy percre elszakadt tőlem, én lehámoztam róla a felsőjét. Ő pedig könnyedén megszabadult a nadrágjától, ami már igen szűkösnek bizonyult. Majd az enyém következett. Újra csókokkal lepett meg. Átfontam a karjaim a nyaka körül, a lábaimat pedig a dereka körül, és úgy csókoltuk egymást. Egyik kezével a melleimet kezdte el kényeztetni míg a másik kezével valami egészen csodálatosabb dolgot művelt velem. Halkan felnyögtem. Majd még vadabbul kezdtem kutatni az ajkai után. Meg is találtam, és mint egy kiéhezett ragadozó csaptam le rá. Majd lassacskán amint sikerült elszakadnia tőlem, lejjebb kezdett kényeztetni édes csókokkal. Megszabadított a melltartómtól, majd nyelvével kezdte kényeztetni a melleimet. Már nem fogtam vissza magam, és hangosan felnyögtem. Ő pedig annál inkább folytatta. Aztán szép lassan elkezdett lefelé haladni, míg meg nem találta azt a pontot, ahol a legforróbban égtem. Eszeveszetten sikoltoztam, úgy élveztem amit művelt. Aztán végre, végre már eggyé váltunk. Gyengéden, de most már mégis merészebbül diktálta a tempót. Aztán már ott tartottam, hogy a hátát karmolgattam, a vállait harapdáltam élvezetemben. Már éreztem hogy mindjárt kielégülök, és még hangosabban sikoltgattam, aztán mégis mint egy nem várt hullámként járta át a testem a forróság, a gyönyör. Ő pedig pár másodperc elteltével kezdett el hangosabban sóhajtozni, ami szinte nem is hallatszott az én zihálásomtól. Összepréseltem még azt a kevés helyet is ami köztünk volt, hogy közelebb kerülhessek hozzá, és még jobban ölelhessem magamhoz.

Nem tudtam, mit mondjak, ha egyáltalán ilyenkor lehet e valamit mondani. Inkább csak megcsókoltam lágyan, szerelmesen. Ezzel úgyis mindent elmondtam. Becsuktam a szemem, és közben a derekát öleltem.

***

Mikor kinyitottam a szemem, már reggel volt. De ami a legszebb, hogy a saját ágyamban ébredtem, és nem az autóban. Ezek szerint Alex mindenről gondoskodott. Hát nem édes?

Hát persze, Alex! A karommal átakartam ölelni, de csak a takarót sikerült megszeretgetnem, mert az én drágám sehol nem volt. Egyből elment a kedvem. Ezek szerint, most ugyan azt játssza mint a múltkor? -szomorodtam el. Eltöltöttünk egy kellemes estét, majd mikor felkelek ő sehol sincsen! Pont mint legutóbb. Miért kell ezt csinálnod? - keseredtem el.

Fogtam magam, majd felkaptam a köntösöm, és lementem. De végig csak azon járt az eszem, hogy vajon most majd mit mond, miért kellett úgy elrohannia. Ha egyáltalán az éjszakát itt töltötte. - helyesbítettem. Mindent elront!

Amint leértem, kimentem a konyhába, hogy főzzek egy kávét, és akkor megláttam Őt.

- Jó reggelt kincsem - jött oda puszit adni.

- Sz..Szia - dadogtam. Teljesen meglepődtem. Hát itt van. És itt is volt. Én meg már egyből...

- Jól aludtál? - kérdezte egy sármos mosoly kíséretében.

- Igen. - feleltem.

- Mi baj van? Olyan furcsa vagy. - mondta Ő, gyanakodva.

- Tudod, én már teljesen megijedtem, hogy elmentél, mert nem voltál mellettem. Épp mint a múltkor. - vallottam be tévedésem.

- Nincs semmi múltkor. Ez most van. És a világért ki nem hagynám, hogy lássam a kis álmos pofid, a kócos, szertelen hajad reggelente. - súgta lágyan.

- Úgy szeretlek. - mondtam neki, majd megöleltem.

Én buta. Már egyből kételkedni kezdtem benne, és nem bíztam benne. De ez most már másképp lesz. - határoztam el magam.

- Én is téged. - viszonozta az ölelésem, majd eltolt magától, és vigyorogva így szólt:

- Reggelizzünk. Csináltam. - látszott rajta, hogy mennyire elégedett most magával, és hogy milyen boldog.

- Hűha, nem is tudtam, hogy ilyen gondoskodó vagy. - mondtam nevetve.

- Sok mindent nem tudsz még rólam. Például azt sem, hogy mester Szakács vagyok. - felelte.

- Tényleg? - kerekedtek ki a szemeim.

- Hát persze. - mondta, majd kiment a konyhába, míg én helyet foglaltam az asztalnál, ami még meg is volt terítve.

- Ez itt a specialitásom. - áradozott a tehetségéről, miközben elém tett egy jó nagy adag tojásos rántottát, pirított kenyérrel együtt.

- Óhaj, te aztán tényleg mester Szakács vagy - nevettem fel mindezek látván. Még hogy mester Szakács mi? A fenéket! Én meg el is hittem, olyan jól előadta magát.

- Mondtam. - nevetett fel öblösen.

Lehet hogy tényleg nem profi, és nem is Szakács de ezt a rántottát nagyon finoman megtudta csinálni.

- Köszönöm édes, jól laktam - álltam fel, majd kivittem a mosatlant a konyhába, amikor ő ezt gyorsan megakadályozta. Kivette a kezemből, mondván, ma minden az ő feladata.

Tökéletes nap volt ez, úgy bánt velem mint egy hercegnővel. Tényleg mindenben segített, a nap hátralévő részét, amit velem élvezhetett, és az éjszakákat is beleértve tökéletes másfél hónapot töltöttünk együtt.

( 1 hónappal később)

Szinte kifulladtam, mire a buszmegállótól egészen Alex házához rohantam, ami igen messzi volt. Kopogtatás nélkül feltéptem az ajtót, és izgulva vizslattam körbe a nappalit, konyhát. Izgulva rohantam fel az emeletre, vártam, hogy elmondhassam neki a nagy hírt.

Olyan voltam, mint aki megtébolyodott. Egy nő, és Alex az ágyban voltak és épp szeretkeztek. Én lefagyva álltam, és megállás nélkül potyogtak a könnyeim.

- Lin! Drágám! - vet észre Alex, miközben letolta magáról a nőt, és magára csavart egy törülközőt, s eközben megállás nélkül magyarázkodott, amiből én semmit sem hallottam. Mintha a külvilág megszűnt volna létezni.

- Undorító vagy! - préseltem ki a fogaim közül ezeket a megvető szavakat, majd sarkon fordultam, és kifelé tántorogtam. Ekkor már hallottam, ahogyan az ajtó hangos becsapódással zárul, majd lépteket, melyek felém közelednek. Tudtam jól, hogy semmi nem volt a régi, de még így is nagyon jól megvoltunk. Mármint csak az én részemről. Ezek szerint. - gondoltam.

- Drága szerelmem! Ne haragudj rám! Én, én nem is tudom ez hogy történhetett meg. - mondta valami furcsa éllel a hangjában.

- Tudod mi vagy te? Egy utolsó féreg! Képes voltál egy másik nővel lefeküdni, miközben nekem vallottál szerelmet? Milyen ember vagy te? Nem. Te nem vagy ember, de még állat sem... te..te senki! - mondtam halkan, visszafogottan, hogy minél megalázóbbnak érezze. Holott csak úgy áradtak belőlem ezek a durva ocsmány szavak!

- Na most lett elegem! Nehogy már még neki álljak neked bocsánatért könyörögni. Nem is értem ezt eddig hogy gondoltam! Olyan kurva nagy ügyet csinálsz mindenből, mintha valami szörnyűséget tettem volna! - ordította.

Az állam,  hangosan koppant a földön. Hogy mii?

- És tudod már az is kurva fárasztó, hogy játsszam itt neked a jófiút! Te mindenen besértődsz, és mindig nekem kell könyörögnöm. De hidd el ez innentől nem így lesz. - mondta, miközben erős szorításával kényszerített, hogy rá nézzek.

- Eressz már el! Mi ütött beléd?! Még te vagy kiakadva, holott te elégíted ki máshol a vágyaidat? Ráadásul egy ilyen ribanccal? - mondtam.

- Ez természetes! Én férfi vagyok. Te meg nő. Nekem vannak szükségleteim, és ezt neked meg kell értened. És most szépen lenyugodsz, hiszen úgy is minden rendben lesz. Tudod jól. - suttogta varázslatosan a fülembe, aminek egy percre majdnem hogy be is dőltem, aztán felül kerekedett bennem az idegesség, a csalódottság, a gyűlölet, és teljes erőmből ellöktem magamtól, majd fogtam, ökölbe szorítottam a kezem, és izomból a képébe ütöttem egy akkorát, hogy az orra hangos reccsenéssel adta meg magát. A szemei, abban a percben elsötétültek, és mintha szikrákat szórtak volna. Egy hatalmas pofont mért rám. Hangos koppanással ütődött a fejem a falnak, ahogy nekivágódtam. Odajött, megszorította a nyakam, majd így szólt:

- Ha még egyszer megpróbálsz nekem ellenkezni, nem csak hogy megütlek, de meg is öllek. És most menj haza. Majd kereslek. - tette még hozzá, majd felállt, és a szoba felé indult.

- Ja, és ha megtudom, hogy eljár a szád, vagy esetleg értesíteni próbálnád a rendőrséget, nem csak téged, de a barátaidat is kinyírom. A szökésről ne is beszéljünk. Megértetted? - mondta, minthogy kérdezte volna.- És készíts nekem valami finomat.- mondta, majd végleg eltűnt a látókörömből.

Ott álltam, vörös, kisírt szemekkel, és nem fogtam fel mi történt. Hogyan lehet ilyen egyik percről a másikra?

Lassan, sokkos állapotban haza mentem. Az úton mindenki megbámult. Nem voltam jól. Nagyon nem. Fájt mindenem, főleg a lüktető, forró arcom. Bár, mintha ez lett volna a legnagyobb gondom. Már csak méterek választottak el a háztól, de meg kellett álljak, és el kellett gondolkodnom. Egy nagy titok, amely mélységesen nyomaszt. De nem mondhatom el, akármi is legyen. Mi van ha Alex mégsem tudná meg hogy elmondtam Claunak? Nagy kockázatot vállaltam volna. A barátnőm életét. De mi van ha csak blöffölt? Megtenné? Á, biztos hogy nem.- nyugtattam magam. De aztán meggondoltam magam, ez a titok az enyém marad. Elvégre azt sem hittem volna, hogy megcsalna, sőt, ráadásul halálosan meg fenyegetne, és még meg is ütne. Márpedig megtette. És én féltem a tűzzel játszani.- Így fogtam, és berohantam a biztonságot nyújtó házig. Amit nem tudtam, meddig tekinthetek annak. Leültem az asztalhoz, és a semmibe meredtem. Csak gondolkodtam, de a könnyeimet így is sikerült előcsalogatnom. Nem akartam sírni. DE könnyű volt ezt mondani. Ne sírj, minden rendben lesz. Igen, persze. Ez lett volna a legkönnyebb. Hamis reményekkel hitegetnem magam.

Jobban átgondolva a történteket, én egy olyan valakibe voltam szerelmes, akit valójában nem is ismertem.

Ez az egész elég volt ahhoz, hogy határtalan gyűlölet váltsa át a szerelmet. Pedig egyszer már csalódtam. De most még egyszer megtörtént.

Igen, most több mint egy hónapot ugrottam. Remélem nem bánjátok, de nem lett volna miről írnom. Nemde? most az nem lett volna érdekes, ha csak azt írom, hogy minden oké, így szeretik egymást meg amúgy. Az uncsi....... Remélem nem haragudtok meg. :) Most aztán tényleg izgulhattok...

13.fejezet -

El kellett gondolkodnom, azon, hogy helyesen cselekedtem-e. A végén már megbántam hogy kimondtam azt a szót, amit lehet nem kellett volna, mivel ezzel óriási önbizalmat adhattam neki.

"Mi van, ha majd azt hiszi, bármit megtehet, csak mert én úgyis megbocsátok?"- kérdeztem utána.

Felkaptam a kabátomat, és úgy ahogy voltam rögvest átszaladtam Clauhoz. Ő az egyetlen, akitől segítséget remélhetek.

- Jó napot. Claudia itthon van? - kérdeztem Carment, Clau anyukáját.

- Szia, igen, menny csak fel. - irányított be.

- Rendben, köszönöm-mondtam, majd felmentem.

- Segítened kell! - sikítottam mikor már ott csücsültem az ágyán, mint egy szerencsétlen.

- Előbb mond el mi történt, majd utána okoskodunk valamit.

- Alex átjött hozzám, és elkezdett nekem mindenféle szépet mondani, meg esedezett, hogy ne haragudjak rá, azt is elmondta, hogy tisztában van vele mekkora egy hülye volt, de hogy nézzem el, mert mindent megbánt, és hogy ő segít hogy újra szerethessem, csak engedjem meg neki, és hogyha akarom akkor annyi időt ad amennyit csak szeretnék, csak mondjam meg hogy tudja, szeretem-e még.

- Remélem elküldted a fenébe. - mondta.

- Nem éppen. - mondtam, félve.

- Ezt nem hiszem el! Hogy lehetsz ekkora marha? Még képes vagy ezek után megbocsátani neki? Úgy viselkedsz mint egy buta liba! Zárd már le vele ezt az egészet. Hibázott egy nagyot, ezennel elveszített téged. Ennyi. Ezt kellett volna tenned, de nem, te ehelyett visszamész hozzá. Még jó hogy egyből nem esel  a nyakába. Vagy mit tudom én.- szidott le.

- Jó tudom, de most mit kellett volna tennem? Tudom, tudom, elküldenem. De mi van, ha most  majd jobb lesz? Ha tényleg komolyan gondolta mindazt, amit mondott? Miért ne adhatnék neki még egy esélyt. Ha ezt is elszúrja, akkor tényleg vége. Kidobom. Akármit csináljon, elküldöm a fenébe. De lehet hogy más lesz. - mondtam reménykedve, hogy azt mondja: " Igazad van drágám, jól cselekedtél!"

- Szerintem meg te is ugyan olyan hülye vagy mint ő. Ha te még mindig hiszel a mesékben, akkor legyen. Remélem igazad van, és nem esel újra pofára, és nem kell nekem néznem ahogy össze roskadsz. - mondta, majd felállt, és odament a fiókjaihoz.

- Tessék, ezt neked adom. Hozzon szerencsét. Nekem sokat segített. - majd a kezembe tett egy kis ezüst nyakláncot, egy gyönyörű szép medállal, melyen ez a felirat állt, apró betűkkel: Open your eyes

- Nyisd ki a szemed, és vedd végre észre, hogy Alex nem az a srác, aki neked való. - mondta, majd egy kis idő után, hazamentem, és leültem a kanapéra.

Ott ülve átgondoltam mindent. Alex és az én kapcsolatomat beleértve.

Hiába volt sok veszekedés az utóbbi időbe, de több jót kaptam tőle, mint rosszat. És ez az ami miatt én merem újra kezdeni a kapcsolatunkat.

Elővettem a telefonomat, majd felhívtam az Apámat, hogy megtudjam, mi a helyzet náluk.  

-Szia Apa. Hogy vagytok? - kérdeztem

- Szia Lindsey. Nem akarok elkiabálni semmit. Úgyhogy elég ha azt mondom, megvagyunk? - kérdezte.

- Nekem elég, persze. Csak tudni szeretném mikor várhatlak titeket haza. Kezdem egyedül érezni magam, és hiányzol is Apu, de nagyon. - mondtam őszintén.

 - Drága kincsem, úgy sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. De megígérem neked hogy mihamarabb hazamegyek. - mondta

- Miért csak te?  Barbarával mi van?

- Ő nem hagyhatja itt az édesapját. Itt akar maradni vele. Én nekem is csak pár napig lehet hazautaznom. Mindenképp vissza szeretnék érni legalább egy héten belül, hogy újra Barbival lehessek. Nehéz ez most nekem tudod kincsem? Nagyon szeretlek téged, és Barbarát is. Melletted kéne lennem, mint egy jó apának, de közben itt van az a nő is akit most tényleg szeretek, és mellette is kell lennem. Nem tudom, hogy lehetne megoldani. Igazság szerint nagyon sokat gondolkodtam már azon, hogy mi lenne ha te utaznál ide. Az lenne a legpraktikusabb megoldás.

- Na nem, arról szó sincs. Én nem fogok oda utazni Apa. Nagyon szeretlek, de nem.- szögeztem le rögvest. - Akkor már tényleg az a legjobb, ha hazajössz egy pár napra, aztán vissza. Bár ez meg fölösleges pénz kidobás. Végülis boldogulok én. Pénzem van, étel van, egyedül sem vagyok, úgyhogy nem szükséges hogy gyere. Csak azért mondtam, mert hiányzol.

- Te is hiányzol nekem kincsem. De hidd el nem szívesen hagyom magára Barbit. - mondta

- Persze, ezt megértem. Nem is kell. De most ne haragudj, de leteszlek. Oda fog égni a kaja. Szia. Szeretlek. Mindenkit üdvözlök. Puszi. - mondtam, majd letettem.

Jó szöveg arra, hogy lerázzam az Apámat. Nem akartam tovább firtatni ezt az egészet. Kezdett felidegesíteni. " Nem hagyhatom magára Barbit." Pf.. mennyire sajnálom. Jó oké, tényleg sajnálom, meg kedvelem is a nőt, csak akkor is, milyen már, hogy egy nő, fontosabb neki mint a saját lánya aki elvégre most nyaralni jött hozzá.

Jobban belegondolva, tényleg nem ártana főznöm valami értelmes kaját, nem csak a megvásárolt gyors kajákat betermelni.

Megnéztem mi volt otthon, aztán kitaláltam valami elkészíthetőt.-

Krumplipüré, sült hússal. Ez volt az aznapi menü. Jobbat nem tudtam kitalálni.

Hamar megvan, és még jól is lakom.

A krumpli kockázásánál, sikeresen belevágtam az ujjamba, de egyébként sikeresen, és hamar meglett a vacsorám. Ami egy hétre is elég lett volna.

De akármennyire is finomra sikeredett a főztöm, nem nagyon csúszott le a torkomon. Enni sem volt kedvem.

Egész végig a telefont néztem. Annyira nagy kísértést jelentett a számomra, hogy ne kapjam fel, és hívjam nyomban Alexet, hogy elmondhassam mennyire szeretem, és várom hogy láthassam.

De bármennyire is meg akartam tenni, óriási nagy butaság lett volna a részemről. Ennyire nem rohanhatok előre. Várnom kell még ezzel - nyugtattam magam.

A maradékot kikapartam a kukába, a húst betettem a sütőbe, a krumplit pedig hagytam hűlni, majd utána elpakoltam a hűtőbe. A mosatlant elmosogattam, aztán amint mindennel kész lettem, felmentem, és letusoltam. Lemostam magamról a nap összes fáradalmát, gondját, terhét. Nem mintha ezzel meg is szűnt volna az összes gondom, de akkor is jó volt azt hinni, hogy így majd el is tűnnek.

Amint ezzel is megvoltam, felvettem a pizsamámat, majd befeküdtem az ágyba.

Aludni akartam ugyan, de nem jött össze. Nem éreztem azt, hogy fáradt lennék. Inkább fogtam magam, és bekapcsoltam a gépet. Felléptem internetes oldalakra, megnéztem vannak-e friss események, vagy netán érdekességek. Voltak ugyan, de engem nem érdekelt egy sem.

Felléptem MSN-re, és nyomban rám írt a testvérem.

-Hugiiiiiiiiiii - írta sok sok mosolygós fej kíséretében.

- Szia - írtam vissza.

Elkezdett érdeklődni felőlem, amire én persze egytől egyig feleltem. Jól esett elmondani neki dolgokat. Persze nem mindent, mert ismertem annyira, hogy tudjam, ha rólam van szó, képes repülőre szállni, csak hogy velem lehessen. Én is megkérdeztem, mi újság arra, mire csupa jó hírrel szolgált.Még mindig együtt volt a barátjával, akivel állítólag tökéletesen megvoltak, és ennél boldogabb még sosem volt. - lelkendezett. Persze, örültem neki, mert jó tudni, hogy neki összejöttek a dolgok. Csak rossz az, amikor mindenki más tökéletesen megvan, csak éppen te nem. Ilyenkor olyan nyomorultul érzi magát az ember. Bár lehet, hogy ezzel csak én voltam így. Ki tudja.

Azt is elmondta, hogy Anyu már nagyon hiányol, és legszívesebben felparancsolna a leghamarabbi gépre ami egyből Washingtonba visz, azon belül pedig Forks-ba. Ezen jót nevettem, és tényleg nevettem. Olyan jó, hogy azért van egy imádni való családom, akik szeretnek engem.

Sok mindent megbeszéltünk még,de aztán elköszöntem mert tényleg elálmosodtam.

Nyakig magamra húztam a takarót, majd elaludtam.

*******♥*******

A napok teltek, a szívem pedig egyre jobban fájt. Tudtam, hogy ha Alexszel meg is oldódnak a gondjaink, akkor is rossz lesz, mert már nem éreztem olyan távolinak a nyári szünet végét. Hamarosan indulhattam haza. Annyi  kérdésem lett volna valakihez, aki meg is tudta volna válaszolni őket.

Érdekelt egyben, hogy mire nekem mennem kell haza, addigra apámék hazajönnek-e egyáltalán.

Vagy éppen, hogy Alex meg én hogy oldjuk meg azt, hogy én hazautazom, ő pedig itt marad Los Angelesben.

Mégis mit képzeltem? Hogy örökké együtt maradunk, boldogan élünk amíg meg nem halunk? - micsoda butaság.

Ránéztem a nyakamban lógó ékszerre. NYISD KI A SZEMED   -Kinyitottam, de mégsem látom mi lenne a helyes - suttogtam magam elé.

Elővettem a telefonomat, és felhívtam.

- Szia. Beszélhetnénk?

- Lindsey!

- Igen, én vagyok. Beszéljünk. Jó? Gyere át, amint csak tudsz. Lehetőleg siess. - mondtam, majd letettem, nem várva meg a válaszát. Ha annyira akar tőlem valamit, akkor nem fogja azt mondani, hogy nem érek rá. - gondoltam. És így is lett.

Nem sokkal később kopogtak az ajtón. Tudtam hogy Ő lesz az. És nem tévedtem.

- Itt vagyok.-mondta csillogó, mégis rémült szemekkel.

- Látom. Gyere be! - engedtem utat, majd bezártam mögötte az ajtót. Ebben a pillanatban, hogy az ajtó bezárult, fel tört a bizonytalanság ott legbelül. 

- Mégis mit akartam ezzel elérni, hogy áthívtam? Mégis mit mondjak neki? Mit akarok? - rémültem meg. Annyira látni akartam, hogy át sem gondoltam alaposan, mit cselekszem.

- Miért akartál ilyen sürgősen beszélni velem? - kérdezte.

- Meg szerettem volna beszélni veled dolgokat.

- Csak szeretted volna, vagy még mindig szeretnéd? - kérdezte meg a legjobb kérdést, amit csak feltehetett. Mert erre én is szerettem volna tudni a választ.

- Szeretném?!! - mondtam bizonytalanul.

- Akkor jó. Én is szerettem volna beszélni veled.

- Nem ülünk le? - kérdeztem meg amint észhez kaptam, hogy még mindig csak ott ácsorgunk az ajtó előtt.

- De, persze. 

- Szóval, azért hívtalak át, mert van pár kérdésem feléd, na meg sok egyéb. Amit meg kell beszélnünk. Tudod jól, hogy nekem nem itt van az otthonom. A nyárnak mindjárt vége. Én elmegyek, te itt maradsz. Döntsd el, hogy mit akarsz te tőlem egyáltalán. Hogy azért mégis csak tisztában legyek vele. Mert ha ez csak egy nyári kaland volt, akkor fölösleges még mindig itt kínlódni a hátra lévő időben, amíg még itt vagyok. 

- Nem, a részemről nem volt az. Én tényleg komoly kapcsolatot szeretnék veled. De azt tényleg nem tudom, hogy mi lesz majd, ha elmész. Mert én veled szeretnék lenni, és...

- De én mindenféle képpen haza megyek. Nem maradhatok itt. - vágtam a szavába. Nem voltam vele lány, de remélem, hogy nem is várta tőlem, hogy az legyek. 

- Lindsey, nem tudom. DE azt igen, hogy most mi van.

- Tényleg? Akkor mond el kérlek, mert én nem tudom pontosan hogy is állunk jelen pillanatban. Kusza ez az egész a számomra.

- Azt tudom, hogy szeretlek. És hogy komolyan gondolok mindent, amit mondok. Nem szeretném, ha kételkednél bennem e téren. - mondta mélyen a szemembe nézve. 

TELJESEN ÖSSZEZAVAR A SZAVAIVAL! - kiabáltam magamban.

- Figyelj, ha te távkapcsolatot szeretnél velem, akkor ezt jobb ha most elfelejted. Nekem sosem volt szimpatikus ez a megoldás, most sem lesz másképp ezt elhiheted. Mert ez nem megoldás. Nem fogok én azon idegeskedni, hogy vajon mit csinálsz, vagy éppen mit nem, ha érted. - Igen, ezzel arra céloztam, hogy ki tudja hány nőt fog szépen leápolni amíg én mit sem tudok az egészről. Mert mondani bármit lehet.

- Ennyire kételkedsz az érzelmeimben? Nem bízol meg bennem? Úgy ismersz, mint aki megcsalna? - háborodott fel.

- Nem tudom Alex. Nem vagyunk mi olyan régóta együtt hogy kiismerhettelek volna téged minden szempontból. - mondtam őszintén. Annyira nehéz volt játszanom ott a " kemény vagyok, ne hidd hogy kifogtál rajtam" szerepet, miközben bömbölhetnékem volt mint egy kisbabának. 

- Most erre mégis mit mondjak? Tudom, hogy igazad van, de hiába mondanám most, hogy márpedig ez nem így van, bízzál csak meg bennem nyugodtan, ha úgysem tudsz? - kérdezte. 

- Ez így is van. Nem tudom mi az amit elhihetek és mit nem.

- De Lindsey visszatérve arra, amit az előbb mondtál, mégis mit vársz tőlem? Ha te nem akarsz táv kapcsolatot akkor mégis mi lenne a megoldás hmm? Nekem itt van az életem, a munkám, a mindenem. Te nem maradsz itt, táv kapcsolat kizárva, akkor mást mit tehetünk? Olyan, mintha most akartál volna szakítani, mert nem jó neked semmi ami megoldható lenne. Most akkor?

Nem válaszoltam erre semmit.Gondolkodtam azon, amit mondott. Én nem is tudom, mit akartam ezzel mondani. Mert végülis igaza van. Azt nem várhatom el tőle, hogy azt mondja, persze, megyek veled. Utazom veled. Éljünk együtt. Mert végülis nincs semmink sem. Nincs saját házam, ahova jöhetne velem. Semmi. Nem is tudom, mit hittem.

- Ezek szerint erre akartál kilyukadni mi? - kérdezte, mivel nem feleltem neki semmit.

- Nem. Csak gondolkodtam. Tényleg igazad van. Sehogy sem jó. Nem tudom mit csináljunk. Lehet az lenne a leghelyesebb. - mondtam az utolsó szavaimat elhalkulva. Úgy mondtam ki, mintha a fogamat húzták volna.

- Ezt szeretnéd? 

- Nem Alex! Nem szeretném ezt! De nem tudok mást csinálni. Buta voltam mert idejöttem, és beléd szerettem. Ha ez nem történt volna meg, most nem lenne ez. Fáj hogy el kell mennem, és itt kell hagyjalak. És tudom nem csak nekem lenne rossz. De ha belemennél, és velem jönnél az sem lenne jobb. Mert akkor meg te nem lennél boldog. Na meg nem is lenne hova mennünk. Amíg még anyuékkal élek, és ő tart el, addig nem állíthatok haza veled. Úr isten Alex! Olyan hülye voltam, hogy hagytam, hogy ez megtörténjen!

- Figyelj, ne firtassuk ezt. Majd csak lesz valahogy! Megoldjuk rendben? Addig is ne agyaljunk ezen. Legyünk legalább addig boldogok. Ha ez sikerülhet. Kérlek téged, hogy felejtsük el ami volt. Legyen olyan minden, mint az elején, rendben? - kérdezte.

Válaszok helyett, átlépve azt a távolságot ami köztünk volt, csak odahajoltam, és megcsókoltam Őt. Végre. Végre érezhetem már az "ízét" a csókunknak. Újra. Megint. Minnél hosszabb volt, annál jobban kívántam.

Vágytam már rá eszeveszetten. Mert Szerettem! Nagyon szerettem! 

- Legyen minden úgy - szakadtam el tőle. Majd amint végig mondtam, újra megcsókoltam. Élvezet volt abbahagyni és újra "belekóstolni". Nem tudom elmondani amit éreztem. De egy biztos! Ahogy simogattam az arcát, ahogy csókoltuk egymást olyan szexuális vágyat kezdtem el érezni iránta, mint még soha. 

De nem akartam már ennyire előre szaladni. Nem tudom, hogy sikerült elszakadni tőle, de valahogy összejött.

- Jobb ha most mész, rendben? Holnap találkozhatunk, majd felhívlak mikor jó. De most menny. - mondtam remegő hangon. 

- Hát jó. Akkor holnap. Szia. - egy utolsóm röpke csókot nyomott a számra, aztán elment.

Kifújtam a levegőt, miközben beletúrtam a hajamba. 

-Húúúú - nyögtem, majd elindultam a fürdőbe.

Itt van már végreee! Valamennyire javult a net. Anyukámnak köszönhetően, aki köbö fikarcnyit sem ért a számítógéphez, de csak összehozta, hogy gyorsabb legyen, és egyáltalán hogy megnyisson valamit. Úgyhogy köszönjétek meg nekiiii! Ha örültök..:)

Komikat légyszi írjatok már, hogy tudjam így a visszatérésem sikeres volt e vagy seeem.

Előre is köszönöm! Pusz♥

12.fejezet - Melyik is a jobb?

Annyi minden történt velem. Annyi minden megváltozott. Olyan dolgok, amiket hiába próbáltam helyretenni nem ment.
Még mindig az ajtó előtt ültem, magamba zárkózva. Próbáltam átgondolni mindent. De mindig felmerült bennem a kérdés: Igaz ez? Ez most tényleg megtörtént?
Tudtam a választ, de nem akartam elhinni. Hiszen minden tökéletes volt. Még mindig magamon éreztem ajkainak édes emlékét, és nem akartam elhinni hogy ez már elmúlt.
- Most mégis mi tévő legyek? Mi volna a helyes? Kérlek Istenem segíts nekem! - sírtam könnyek nélkül. Már nem szökött könny a szemembe. - Talán már mindet elsírtam -  Mégis sírni akartam. Kiakartam ereszteni a bennem felgyülemlő  haragot, csalódást, azzal a tudattal, hogy így majd talán el is múlik. Akartam valamit tenni, de nem voltam képes felállni, és egy tapodtat is mozdulni. Minek?  Mi értelme volna bármit is tennem?
Hangos kopogás ijesztett fel. Ne, kérlek ne ő legyen!
Felálltam, nagy nehézkesen és kikukucskáltam az ajtón. Clau volt. Nem volt kedvem ajtót nyitni, és beszélgetni. Senkinek, és semmiről.
Úgy tettem mintha otthon sem lennék.
- Hahó. Engedj be, hallod! - erősködött.
- Nem vagyok itthon! - kiabáltam ki.
- Jaj, ne már! Engedj be, jó?
- Muszáj?
- Igen!
Kinyitottam az ajtót, majd beengedtem. Nem néztem rá. Nem akartam hogy lássa, sírtam.
- Mi volt ez? - kérdezte.
- Mi is? - tettem a hülyét, aki semmiről sem tud.
- Ez a műsor. Miért nem akartál beengedni? Ennyire nem érdekel a képem?
- Nem arról van szó. - feleltem kicsit kedvesen. - De, igen is arról van szó. Most nincs kedvem hozzád, meg a kérdéseidhez. - mondtam..MAGAMBAN..Bár legszívesebben a képéhez vágtam volna mindent. Imádtam őt, de most nem volt erőm hozzá.
- Akkor?
- Nem tudom. - mondtam.
- Hát jó akkor én megyek.
- Oké. Szia. Majd máskor beszélünk. - kezdtem örülni, már amennyire ez ebben az állapotban lehetséges volt.
- Dehogy megyek! Most szépen elmondod mi történt. - na bumm..
- Clau, nem tudod megérteni, hogy most nincs jó kedvem? Elég volt már! - mondtam sírva.
- Várok. - mondta. Még ez sem volt neki elég?
- Nem vársz te semmit! Nem akarok még csak gondolni sem rá, nem hogy beszélni! - mondtam nyersen.
Tényleg ilyen gyenge elméjű, hogy nem érti meg, most nincs kedvem társalogni? - mérgelődtem könnyek között.
Ledobtam magam a kanapéra, majd belefúrtam a fejem a párnába.
Clau leült mellém, majd végigsimított a hátamon. Bár így maradna.
- Szükséged van rám - mondta halkan.
- Tudom! - mondtam, majd a karjaiba omoltam, és szorosan hozzá bújtam. Jól eset a közelsége. Tényleg szükségem volt rá, de arra nem hogy beszéljek is róla. Miért nem lehetett csak úgy szavak nélkül szükségünk egymásra?
- Mond el - kérlelt. - Tudnom kell, hogy segíthessek. Te is tudod. El fogod nekem mondani, mert tisztában vagy vele, hogy úgy könnyebb lesz. Jobb lesz. Hidd el nekem.
Micsoda egy nő! Ilyen meggyőző személyiséggel még életemben nem találkoztam! Milyen kedvesen tud zsarolni.
- Minden ott kezdődött, hogy a buli után hazajöttem.......... - meséltem neki.
- Hogy mit csinált? - kerekedtek ki a szemei.
- Kiabált velem, és azt mondta nem tehetem azt amit akarok mert....
- Ezt nem hiszem el!
 - Utána meg fogtam, és felé dobtam egy poharat. - mutattam a szilánkokra, amik a konyha sarkában voltak még mindig. - Majd megmondtam neki hogy menjen el! Mármint hogy takarodjon innét de most rögtön, mert ha nem teszi, akkor kihívom a rendőrséget. Erre ő meg gúnyosan megkérdezte hogy és mégis mit mondok? Én meg megfenyegettem, hogy jobb ha azt nem várja ki. Aztán elment. - mondtam, mármint szipogtam.
Clau nem felelt semmit, csak magához húzott és átölelt. Ezt akartam! Hogy mindenféle kérdések nélkül itt legyen mellettem. Csak úgy voltunk egymásnak, és vigyáztuk egymást. Ebben az esetben ő vigyázott énrám.
Fogalmam sincs, milyen sokáig tarthatott, mert én elaludtam. Aztán mire felkeltem, már egyedül voltam, ott feküdtem a földön betakarva egy pléddel.
Felültem, és körbenéztem. A pohár darabjai, össze voltak takarítva, de rajtam kívül senki nem volt a házban.
- Ezt még egyszer meg kell köszönnöd neki! - véstem a fejembe.
Felálltam, és eldöntöttem nincs más dolgom csak megfojtani magam egy kád vízben!
- Na jó, a megfojtást kihagyhatjuk - gondoltam utána, majd felmentem és elkészítettem a fürdő vizem, majd gondosan levetve ruháim, belefeküdtem a forró, illatos vízbe.


***
Teltek a napok, és én egyre rosszabbul viseltem a történteket. De annyiban jobb lett, hogy már nem bántam semmit. Már nem sírtam  feleslegesen. A  szívemben lévő szeretetet egy olyasfajta gyűlölet vette át.
Sajnos Apunak is épp ekkor kellett hívnia. Próbáltam leplezni a hangomban lévő ürességet, szomorúságot. Semmi újat nem mondott, csak hogy még várni kell a haza jövetellel.
A telefonom hangosan jelzett.
Felvettem.
- Igen?
- Szia. Tudom hogy nem akarsz  hallani felőlem de kérlek...
- Nem! Hagyjuk ezt. Megkíméllek a felesleges könyörgéstől. Ennyi. - mondtam, majd kinyomtam.
Minden újra felszínre tört. A könnyeim a fájdalmaim, és az emlékek.
- Hol rontottam el? - kérdeztem magamtól. Nem jött a válasz, persze ezen nem is csodálkoztam. Egyszerűen csak jó lett volna, ha minden a régi lenne. Ha ismét szeretnénk egymást, és ismét együtt lehetnénk. De ez mind csak egy vágy ami nem teljesülhet. Mondogattam magamnak.
A telefon csörgése utána sem hagyott abba, így nem volt más választásom, kikapcsoltam a mobilom úgy a hatvanadik hívás után. Nem is értem, miért is vártam addig.
Leültem az ágyamra, és gondolkodtam.
Azon, hogy mit is kellene csinálnom. Vagy éppen, hogy mit nem. Hiába döntöttem el, nem gondolok rá többet, akkor sem tudtam jót tenni az elhatározásomnak. Nem volt egy szabad perc hogy ne jutott volna az eszembe a vele töltött idő, és persze a veszekedésünk.
Az után, hogy először felhívott, még a többi napokban is próbálkozott.
Utána abba maradt.
- Hamar feladtad - jegyeztem meg hangosan azon a napon, mikor a hívás elmaradt. Nem is értettem miért bántott ez engem. Hiszen eddig azt vártam, hogy vége legyen, erre mikor teljesült, már bántott hogy nem hívott.
- Hogyan is tudnék kiigazodni másokon, ha még saját magamon sem tudok? - kérdeztem magamtól.

Egy nap, két nap, három nap, négy nap, öt nap, hat nap, hét nap, és már megint eltelt egy hét.
A fájdalom ami összeszorította a szívem, enyhült. Már nem fájt annyira, mint addig.
Próbáltam visszazökkenni a normális kerék vágányra, de egy nap az egész feleslegessé tűnt, és sikertelennek.

Szerda reggel volt. A nap verőfényesen sütött, az ég kék volt, a madarak a dolgukat végezték. Én épp akkor másztam ki az ágyból, és öltöttem magamra ruhát, és fésültem meg a hajam.
Amint ezzel készen lettem lementem a konyhába reggelit csinálni. A tévét bekapcsoltam a kedvenc zene adómra, majd úgy láttam neki. Dúdolva a dalt, és készítve a reggelit.
Az ajtón kopogtak. Odasétáltam, majd kinyitottam. Ott volt ő. Előttem állt, és szomorúan nézett rám.
- Te....
- Én csak beszélni szeretnék veled - mondta lágy hangon.
- De nem fogsz - mondtam majd rávágtam az ajtót. Jobban mondva csak akartam, mert a lábával megakadályozta.
- Kérlek - mondta.
- Nem szeretnék veled beszélni. Még csak látni sem akarlak.
- Kérlek. Csak hallgass végig. - mondta, miközben mélyen a szemembe nézett. Azok a csillogó szemek. Nem tehetek róla, túl gyenge voltam.
Az ajtót kinyitottam, majd elindultam a nappaliba, és tudtam, hogy ő követ.
- Mond.
- Kérlek, ne így. Ne légy velem ilyen.
- Mégis mit vársz? Milyen legyek mindezek után? Omoljak a nyakadba, és  mondjam azt hogy nem haragszom? Vagy mégis mit? - kérdeztem. Majdnem előjöttek a könnyek, de lenyeltem mindet. Nem fogok sírni. Előtte nem. Nem mutatom ki a fogam fehérjét.
- Nem, semmi ilyet. Csak azt, hogy próbálj megérteni.
- Alex, mégis mit értsek meg ezen?
-  Had fejezzem be - mondta, majd folytatta. - Miután elvesztetem a nővéremet, tudom hogy csúnyán bántam veled. Nem akartalak megbántani, nem akartam hogy rosszul érezd magad, de mégis megbántottalak, és ezt nem fogom magamnak egykönnyen megbocsátani. Tudom, hogy hibáztam. Nem tettem semmit azért, hogy jobb legyen a helyzet, hogy ne veszekedjünk, mert bolond voltam. Egy hülye seggfej, aki csak magába fordul, és siratja azt amin már nem tud változtatni. Nem törődtem veled, nem voltam melletted, inkább csak ellened. Kiabáltam veled, de kérlek ne haragudj. Nem voltam magamnál. De mikor itt összevesztünk, akkor sem. Akkor is csak egy barom voltam mint ahogy az elmúlt időbe sokszor. De kérlek próbálj megbocsátani nekem. Csak magammal törődtem, veled pedig nem. Elhanyagoltalak. De ez mind azért volt, mert én teljesen magamba fordultam,megviselt a testvérem halála. Megváltoztam. De már újra a régi Alex vagyok, és arra kérlek ne haragudj rám.
- Most erre mi lenne a helyes válasz? - kérdeztem tanácstalanul. Mikor már azt hittem jó úton haladok hogy helyrehozzam a dolgokat, hogy kiverjem őt a fejemből, megjelen, és mindent tönkretesz! Utálom őt!! Utálom!
- Nem tudom. Én sem tudom. Nem kérlek hogy gyere vissza hozzám. Csak annyit hogy békésen váljunk el, mert tudom te ezt szeretnéd. És erről csak is én tehetek. De azt szeretném, ha énrám emlékeznél. Ha majd a jövőben én jutnék az eszedbe, és nem az a balfék aki voltam.
- És mégis mi ébresztett fel?
- Te. Amint kiléptem az ajtódon máris megbántam minden egyes szót, amit mondtam neked. De féltem visszajönni. A haragodtól féltem. Mert tudtam hogy nagyot hibáztam. Aztán a végén már nem bírtam tovább nélküled, hallani akartam a hangodat. Ezért hívtalak. Aztán az, hogy nem vetted fel csak még jobban kihozta belőlem a bűntudatot.
És most  itt vagyok. Mert már nem bírtam magamban tartani az érzelmeimet! Nem bírtam ki, hogy ne lássalak. Legalább csak egy percre is. - mondta. - Mert szeretlek - nézett rám.
Mert szeretlek. Szeretlek. Szeretlek..- játszottam le többször is a hallottakat.
Hogy mennyit sírtam én azért, hogy újra halljam ezt a szájából. Legalább csak még egyszer.
- Tudod, mindent elrontottál. Még életemben nem szerettem úgy senkit mint téged. Te voltál az egyetlenem. *Számomra mindent te jelentettél, de szerintem te sosem éreztél így...Még mindig a szívemben élsz, Te vagy az egyetlen, kívánlak ahelyett, hogy felejtenék...Az egyetlen, akit képes vagyok szeretni...Azt nem tudom neked megbocsátani, hiába törted össze a szívem, te vagy az egyetlenem.  Tudod, néha mindennél jobban gyűlöllek, mert nem tudlak kitörölni az életemből...Könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok mennyi fájdalmat okoztál nekem. Nagyon fáj neked bevallanom a gyengeségemet, hogy hiába gyűlöllek, tudom mindig is te jelented majd a boldogságom....Nem akarok nélküled élni drágám, nem akarok egy törött szívet még levegőt sem akarok venni nélküled! Nem akarok a játékszered lenni...Érzem hogy szeretlek, de tudom, hogy nem akarok így érezni. De az út hosszú, és nehéz. Nem akarom eljátszani a törött szívű lány szerepét nem, nem, nem lehetek törött szívű lány. El kell mondanom mit érzek, de mostanában nagyon félek. Rettegek, hogy elijesztelek, és nem jössz vissza többé. Ki akarom zárni ezt a lehetőséget. Jól hallottad, vannak idők mikor gyűlöllek, de nem merek panaszkodni, mert félek hogy elmész.         Bár, lehet hogy az lenne a legjobb. Neked is, és nekem is. Hiába tudom, hogy mindig is ott leszel a szívemben, akkor sem szeretnék úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Az életemet jelenteted, te voltál a mindenem de te ezt a lehetőséget ejtetted. Fáj kimondanom, de szeretnélek ölelni, csókolni, szeretni, és örökké veled lenni. De hiába érzek így, mert ez az érzelem hamis. Ez csak vágy, semmi több. Nem fogok fejjel neki menni a falnak. Mert ha az eszemre hallgatok, akkor azt mondom, szeretlek, de ez mind semmit nem ér. De ha a szívemre, akkor újra lehet jövőnk. És mindketten tudjuk melyik az, ami győz. - mondtam, és mondtam. Előtörtek belőlem az érzelmek. Kimondtam, amit éreztem.
- Nem fogom hagyni, hogy kisétálj az életemből. Szeretlek, és veled akarok lenni. Nem akarlak elveszíteni. Mindennél fontosabb vagy nekem. És én ugyan így érzek. Olyan volt ez nekem, mintha a számból vetted volna ki a szót. - mondta
- Én viszont nem engedhetem, hogy újra nagyot essek, csak mert buta voltam.
- Nem kell hogy eless, mert ott leszek és megfoglak. Ígérem neked.
- De úgy félek. - mondtam, és mostmár kifolyt a könnyem, amely mindaddig égett a szemembe.
- Ne félj szeretni engem, én sem félek szeretni téged.
- De most ezt mondod.  Mi van, ha majd megint...
- Kérlek Lindsey, bízz meg bennem. Nem fogom engedni, hogy megint ez történjen.
- Alex, én nem tudok neked választ adni. Még én sem tudom mit akarok.
- Nem foglak sürgetni. Nem fogjuk elsietni. Csak annyit mondj ki, hogy szeretsz-e vagy sem. Ha igen, ígérem jóváteszem. Ha nem, elmegyek, és nem zavarlak többé. - mondta.
A gondolat, hogy nem lesz majd nekem, soha nem ölelhetem át a nyakát, az elviselhetetlen volt. De az is ahogyan elképzeltem magunkat, amint újra összeveszünk, és én sírva rogyok össze. A két lehetőség közül, nem tudtam melyik a rosszabb.
- Szeretlek
- Én is Szeretlek, és szeretni is foglak. - ezzel közelebb lépett hozzám, majd egy csókot nyomott a homlokomra, majd megfordult, és elindult kifele.
Elmegy. Elmegy?
- Alex! Most meg hova mész? - kérdeztem ijedten.
- El. Hagyok neked gondolkodási időt, ahogyan mondtam. Majd hívj fel. - mondta, majd újra megindult.
- Ja, és Lindsey!
- Igen? - kérdeztem.
- Szeretlek. - mosolygott rám.
- Szia Alex!
  




Szijasztook!
ŐŐ, elmondom, hogy én is elsírtam magam, miközben írtam. Lehet nem lett olyan érzéki , de én nagyon beleéltem magam. Ha ti nem, akkor az az én hibám...:(:(
Puszii(L)Remélem tetszett

Komikat lécci írjatok, ha már elolvassátok! Legyen az jó vagy rossz, mindegy!

11.fejezet - Nem csak az ember, de a szerelem is meghalhat

A napok eszeveszett gyorsasággal teltek, melyekből végül hetek lettek. Annyi minden történt egyszerre, hogy időm sem volt felfogni igazán, mi is zajlott le körülöttem.
Alexnek óriási nagy szüksége volt rám, hiszen elvesztette a nővérét. Lara elment közülünk. Hiába nem ismertem őt, fájt hogy így kellett meghalnia.
Alex meg... Egyszerűen olyan nekem, mintha kicserélték volna. Megváltozott. Ő nem az a férfi, kibe én beleszerettem. Eleinte még azzal hitegettem magam, hogy majd újra olyan lesz mint volt, csak időt kell hagynom neki, amíg feldolgozza, de aztán beláttam tévedtem. Nem lett jobb, sőt, csak rosszabb.
Egyre többet és többet veszekedtünk apróságokon, folyton kiabált velem, felemelte a hangját. Én meg hiába tudtam, hogy most szüksége van rám, nem hagyhatom cserben, mégis megtettem.
Eldöntöttük még az elején, hogy amíg tart ez az egész átköltözök hozzá. Persze nem teljesen, de azért hogy mégis többet lehessünk együtt.
Aztán a végén ezt is megbántam, mivel nem volt hozzám egy kedves szava sem és mikor én ezt a képére olvastam, teljesen kiakadt.
Én meg hiába nyugtattam magam, nem ment, így felszaladtam, és összeszedtem azt a néhány holmim amit átvittem.
- Most meg mit csinálsz? - kérdezte tőlem.
- Alex, értsd meg, hogy nekem ez így nem megy. Elmegyek. Kell egy kis idő, amíg én is feldolgozom a történteket. - mondtam, miközben a holmijaimat szedegettem elő, a szekrényből.
- Ez most mit jelentsen? Szakítasz?
- Nem, Alex, nem szakítok. Egyszerűen csak hazamegyek. Olyan lesz mint régen. - mondtam neki, mire ő felnevetett.
- Semmi nem lesz olyan mint régen. Megváltoztál. - morogta Ő.
Azt hittem össze esek, úgy kiakadtam. Még hogy én változtam meg? Na ne!
- Micsoda? Még hogy én? Inkább te! Állandóan kiabálsz velem!
- Tudod mit? Akkor menny! Ennyit ér a szavad, hogy mellettem állsz, mikor szükségem volna rád. Pont most akarsz elmenni, mikor nem számíthatok másra csakis rád?! - hirtelen elszégyelltem magam.
Ebben igaza volt. Tényleg tettem neki egy ígéretet, amit épp akkor szegtem meg. Nem voltam képes tovább veszekedni vele.
Sírva fakadtam. A kezem csak úgy remegett az idegességtől.
- Sajnálom - szipogtam. - Igazad van. Hülye vagyok. - mondtam ki a döntő szavakat.
- Semmi baj. - ölelt magához, én pedig annyit szívtam be az illatából amennyit csak tudtam.
Kibékültünk. Nem sokkal utána, leültünk, és megbeszéltük a problémáinkat.
Végre megnyugodtam. Már nem veszekedtünk többet. Alex már nem bánt velem úgy, mint egy kutyával. De még mindig nem Ő volt. Úgy véltem, már nem is lesz olyan. Valami meghalt benne. De nem csak benne. Hanem a kapcsolatunkban is.
Miután eltemettük Larát, Alexel eldöntöttük, hogy tényleg jobb lenne ha hazamennék, de ez nem jelent majd semmit.
Így is lett. Én hazaköltöztem, Ő pedig ott maradt.
A  jelenlegi állapotunkon nem változott semmi. Olyan volt, mint mindenek az elején, csak valaki más férfival.
Már kezdtem is hozzászokni.
De szerencsére nem voltam egyedül. Clau végig támogatott, és tartotta bennem a lelket. Elmondtam neki mindent, de tényleg mindent. Előtte nem voltak rejtegetni valóim. Nagyon a szívemhez nőtt ez a lány, és szinte már a családomnak tudtam be.
Az egyik nap, Clau átjött és azt mondta nekem, hogy elmennek bulizni.
- Mi? Hogy én? Dehogy megyek! Te teljesen megbolondultál! - vágtam rá egyből.
- De most miért? Rád férne egy kis kikapcsolódás, hogy lazíts. Tudod milyen rossz rád nézni? Olyan vagy mint egy halott. Fal fehér vagy, és szinte már az élet is kiszállt belőled! Épp itt az ideje hogy visszaváltozz. - mosolygott Clau.
- Kizárt dolog. Semmi kedvem a hangos zenéhez, a nagy tömeghez. Elhiheted, hogy  nem ez az ami éppen kellene az életembe. - próbáltam lebeszélni.
- Hiszen már lassan nincs is életed. Mit nyávogsz már. Nem fogsz belehalni. Sőt. Hidd el, jól fog esni. - erősködött még mindig.
- Jólvan. - egyeztem bele.
 Igazán nem volt kedvem szórakozni menni, de ahhoz sem, hogy megsértődjön az én barátnőm.
Az este eljött. A végén már tényleg vártam. De hogy miért?
Elmentem megfürdeni, ami igazán jól esett, majd neki álltam a készülődéshez.
Kedvem volt kicsípni magam. Felvettem egy halálmini ruhát, egy komoly magassarkú cipőt, és előkotortam a szekrény mélyéből egy fekete bolerót ami épp passzolt a szerelésemhez.
Majd nekiálltam sminkelni, amit nem vittem túlzásba. Akkor már majdnem úgy néztem volna ki mint egy utca lány. Feltettem egy alap sminket, majd lementem.
kinyitottam a hűtőt, ami rendesen üres volt, így el is ment a kedvem a vacsorázástól. Megittam egy pohár ásványvizet, majd indulásra készen álltam.



***


Már a hatodik pohárka whisky-t döntöttem le, mikor már úgy éreztem, kidobom a taccsot.
Elszaladtam a mosdóba, hátha, de szerencsére nem jött semmi.
Vissza mentem a pulthoz, mikor Clau odajött, és se szó se beszéd, berántott a parkettre táncolni. Próbáltam elengedni magam, és élvezni a táncot. Hát mit ne mondjak, sikerült. Még életemben nem ráztam úgy a fenekem, mint akkor. A csípőmet mintha nem is én uraltam volna.
- Ez az cica - csapott rá a fenekemre Clau. Nagyot néztem, de nem is érdekelt igazán. Én csak folytattam.
Iszonyatosan becsíptem. Azt se tudtam hol vagyok. Megkértem Claut hogy menjünk, de ő nem is figyelt rám.

A további eseményekre nem is emlékszem. Minden kiesett. Csak azt tudom, hogy reggel mikor felébredtem - hohó, reggel..ch..fél kettőkor - , nem a saját ágyamban keltem, hanem Clauéba.
- Clau - ráztam fel alvó barátnőmet.
- Hagyjál - förmedt rám fél álomban.
- Jajj, ne csináld már. Keljél fel! - nyúztam.
- Jólvan már! - dünnyögte, majd felült, és beletúrt kócos hajába. - Mennyi az idő? - kérdezte rekedtes hangon.
- Fél kettő - feleltem, majd odasétáltam a tükörhöz. Katasztrófálisan néztem ki. Egy hosszú póló volt rajtam, ami a combom közepéig érhetett. De nem is az volt a borzalmas, hanem a hajamtól elkezdve a sminkemig, minden.
- Mindjárt szétrobban a fejem.
- Az enyém is - feleltem. - Hol a ruhám? - kérdeztem.
- Azt hiszem ott - mutatott a kis szekrény tetején lévő holmikra.
- Kösz.
- Figyi, nincs kedved ma eljönni velem valahova?
- Áh, dehogy. Ma még el kell mennem vásárolni is, mert üres a hűtő, meg pakolnom sem ártana. De ha akarsz segíthetsz. - mondtam vigyorogva.
- Áh, köszi nem. Inkább majd máskor - hogy tudtam hogy ez lesz a válasza...
- Na jó is hogy eszembe jutott. Megyek is - mondtam, miközben átöltöztem.
Nem igazán szégyenlősködtem, főleg nem Clau előtt.
Elköszöntem, majd hazamentem. Nem mintha olyan sokat kellett volna sétálnom.

Ez volt az utolsó este, amit bulizással tölthettem. Ugyanis, mikor haza értem, elvégeztem a teendőim, elmentem bevásárolni, majd mikor haza értem, nem sokkal később megérkezett Alex is.
- Mégis hol a fenébe voltál az este? - esett nekem.
- Elmentem Clauékkal bulizni. Miért? - kérdeztem, tudván, hogy ebből most nagy balhé lesz.
- Csak mert kerestelek, és nem voltál sehol. Örülök hogy jól szórakoztál. - mondta.
- Hát nem tudhattam volna, hogy épp akkor fogsz keresni. Mivel már jó pár napja nem beszéltünk, azt hittem nem is érdekel mi van velem. - mondtam dacosan.
- Akkor majd máskor használd a kis eszedet, világos? - mondta gúnyosan.
- Ne beszélj így velem, világos? - utánoztam az ő hangnemét.
- Miért, mi lesz? - kérdezte.
- Hallod, nincs kedvem veled találós kérdésest játszani. Amúgy is, nem értem miért olyan nagy baj, hogy nem találtál itthon.
- Mert nem szóltál, azért - vágta rá.
- Miért, talán bekéne jelentenem, hogy mikor hova megyek? - kérdeztem, nem várva választ, mivel azt tudtam magam is. NEM!
- Igen, képzeld! Tudnom kell, mikor hol vagy, és mit csinálsz!
- Miért, mit érdekel az téged? - ordítottam. Azt hittem szét csattanok a dühtől.
- Igen is érdekel! Nem csinálhatod azt amit csak akarsz, amikor csak kedved tartja!
- Már miért ne csinálhatnám? - szorítottam össze a fogaimat.
- Mert én azt mondtam! - ordított rám, amire én ijedtembe összerezzentem!
- Elegem van belőled! Nem vagy te az Apám hogy megszabd mit tegyek, és mit nem! Megértetted!? Nem vagyok már kislány, és te nem fogod nekem megszabni mikor mit tegyek! Mert...
- Már dehogyis nem! Azt fogod csinálni, amit én mondok!
-  TAKARODJ INNÉT! - ordítottam. A könnyeim is kifolytak, de nem amiatt, mert sírtam. Biztosan az idegességtől.
- Mi az hogy takarodjak? Azt hiszed...
- Ha nem hagyod el a házam, most rögtön, hívom a rendőrséget! - kiabáltam.
Fogtam egy poharat ami éppen ott volt mellettem, és arra dobtam, ahol ő állt. Nem talált.
- És mit mondassz?
- Ne várd ki! Komolyan mondom Alex, ha nem mész el most rögtön, esküszöm hogy kihívom rád őket! - fenyegetőztem, a kezembe tartva a mobilomat!
Oda is jöhetett volna, hogy kicsavarja a kezemből, de ehelyett elment. ELMENT! Végre. Nagyon nagy kő esett le a szívemről. Nem is fogtam fel, hogy mi történt. Alex megőrült, és majdnem megütött.

Fogtam magam, és odarohantam az ajtóhoz, amit többszörösen is bezártam.
Majd a hátamat neki támasztva a földre csúsztam, a fejemet a kezembe temetkeztetve zokogtam.
Nem tudtam megérteni, hogy hogyan lehet olyas valakit gyűlölni, akit mindaz odáig az életedként szerettél.