12.fejezet - Melyik is a jobb?

Annyi minden történt velem. Annyi minden megváltozott. Olyan dolgok, amiket hiába próbáltam helyretenni nem ment.
Még mindig az ajtó előtt ültem, magamba zárkózva. Próbáltam átgondolni mindent. De mindig felmerült bennem a kérdés: Igaz ez? Ez most tényleg megtörtént?
Tudtam a választ, de nem akartam elhinni. Hiszen minden tökéletes volt. Még mindig magamon éreztem ajkainak édes emlékét, és nem akartam elhinni hogy ez már elmúlt.
- Most mégis mi tévő legyek? Mi volna a helyes? Kérlek Istenem segíts nekem! - sírtam könnyek nélkül. Már nem szökött könny a szemembe. - Talán már mindet elsírtam -  Mégis sírni akartam. Kiakartam ereszteni a bennem felgyülemlő  haragot, csalódást, azzal a tudattal, hogy így majd talán el is múlik. Akartam valamit tenni, de nem voltam képes felállni, és egy tapodtat is mozdulni. Minek?  Mi értelme volna bármit is tennem?
Hangos kopogás ijesztett fel. Ne, kérlek ne ő legyen!
Felálltam, nagy nehézkesen és kikukucskáltam az ajtón. Clau volt. Nem volt kedvem ajtót nyitni, és beszélgetni. Senkinek, és semmiről.
Úgy tettem mintha otthon sem lennék.
- Hahó. Engedj be, hallod! - erősködött.
- Nem vagyok itthon! - kiabáltam ki.
- Jaj, ne már! Engedj be, jó?
- Muszáj?
- Igen!
Kinyitottam az ajtót, majd beengedtem. Nem néztem rá. Nem akartam hogy lássa, sírtam.
- Mi volt ez? - kérdezte.
- Mi is? - tettem a hülyét, aki semmiről sem tud.
- Ez a műsor. Miért nem akartál beengedni? Ennyire nem érdekel a képem?
- Nem arról van szó. - feleltem kicsit kedvesen. - De, igen is arról van szó. Most nincs kedvem hozzád, meg a kérdéseidhez. - mondtam..MAGAMBAN..Bár legszívesebben a képéhez vágtam volna mindent. Imádtam őt, de most nem volt erőm hozzá.
- Akkor?
- Nem tudom. - mondtam.
- Hát jó akkor én megyek.
- Oké. Szia. Majd máskor beszélünk. - kezdtem örülni, már amennyire ez ebben az állapotban lehetséges volt.
- Dehogy megyek! Most szépen elmondod mi történt. - na bumm..
- Clau, nem tudod megérteni, hogy most nincs jó kedvem? Elég volt már! - mondtam sírva.
- Várok. - mondta. Még ez sem volt neki elég?
- Nem vársz te semmit! Nem akarok még csak gondolni sem rá, nem hogy beszélni! - mondtam nyersen.
Tényleg ilyen gyenge elméjű, hogy nem érti meg, most nincs kedvem társalogni? - mérgelődtem könnyek között.
Ledobtam magam a kanapéra, majd belefúrtam a fejem a párnába.
Clau leült mellém, majd végigsimított a hátamon. Bár így maradna.
- Szükséged van rám - mondta halkan.
- Tudom! - mondtam, majd a karjaiba omoltam, és szorosan hozzá bújtam. Jól eset a közelsége. Tényleg szükségem volt rá, de arra nem hogy beszéljek is róla. Miért nem lehetett csak úgy szavak nélkül szükségünk egymásra?
- Mond el - kérlelt. - Tudnom kell, hogy segíthessek. Te is tudod. El fogod nekem mondani, mert tisztában vagy vele, hogy úgy könnyebb lesz. Jobb lesz. Hidd el nekem.
Micsoda egy nő! Ilyen meggyőző személyiséggel még életemben nem találkoztam! Milyen kedvesen tud zsarolni.
- Minden ott kezdődött, hogy a buli után hazajöttem.......... - meséltem neki.
- Hogy mit csinált? - kerekedtek ki a szemei.
- Kiabált velem, és azt mondta nem tehetem azt amit akarok mert....
- Ezt nem hiszem el!
 - Utána meg fogtam, és felé dobtam egy poharat. - mutattam a szilánkokra, amik a konyha sarkában voltak még mindig. - Majd megmondtam neki hogy menjen el! Mármint hogy takarodjon innét de most rögtön, mert ha nem teszi, akkor kihívom a rendőrséget. Erre ő meg gúnyosan megkérdezte hogy és mégis mit mondok? Én meg megfenyegettem, hogy jobb ha azt nem várja ki. Aztán elment. - mondtam, mármint szipogtam.
Clau nem felelt semmit, csak magához húzott és átölelt. Ezt akartam! Hogy mindenféle kérdések nélkül itt legyen mellettem. Csak úgy voltunk egymásnak, és vigyáztuk egymást. Ebben az esetben ő vigyázott énrám.
Fogalmam sincs, milyen sokáig tarthatott, mert én elaludtam. Aztán mire felkeltem, már egyedül voltam, ott feküdtem a földön betakarva egy pléddel.
Felültem, és körbenéztem. A pohár darabjai, össze voltak takarítva, de rajtam kívül senki nem volt a házban.
- Ezt még egyszer meg kell köszönnöd neki! - véstem a fejembe.
Felálltam, és eldöntöttem nincs más dolgom csak megfojtani magam egy kád vízben!
- Na jó, a megfojtást kihagyhatjuk - gondoltam utána, majd felmentem és elkészítettem a fürdő vizem, majd gondosan levetve ruháim, belefeküdtem a forró, illatos vízbe.


***
Teltek a napok, és én egyre rosszabbul viseltem a történteket. De annyiban jobb lett, hogy már nem bántam semmit. Már nem sírtam  feleslegesen. A  szívemben lévő szeretetet egy olyasfajta gyűlölet vette át.
Sajnos Apunak is épp ekkor kellett hívnia. Próbáltam leplezni a hangomban lévő ürességet, szomorúságot. Semmi újat nem mondott, csak hogy még várni kell a haza jövetellel.
A telefonom hangosan jelzett.
Felvettem.
- Igen?
- Szia. Tudom hogy nem akarsz  hallani felőlem de kérlek...
- Nem! Hagyjuk ezt. Megkíméllek a felesleges könyörgéstől. Ennyi. - mondtam, majd kinyomtam.
Minden újra felszínre tört. A könnyeim a fájdalmaim, és az emlékek.
- Hol rontottam el? - kérdeztem magamtól. Nem jött a válasz, persze ezen nem is csodálkoztam. Egyszerűen csak jó lett volna, ha minden a régi lenne. Ha ismét szeretnénk egymást, és ismét együtt lehetnénk. De ez mind csak egy vágy ami nem teljesülhet. Mondogattam magamnak.
A telefon csörgése utána sem hagyott abba, így nem volt más választásom, kikapcsoltam a mobilom úgy a hatvanadik hívás után. Nem is értem, miért is vártam addig.
Leültem az ágyamra, és gondolkodtam.
Azon, hogy mit is kellene csinálnom. Vagy éppen, hogy mit nem. Hiába döntöttem el, nem gondolok rá többet, akkor sem tudtam jót tenni az elhatározásomnak. Nem volt egy szabad perc hogy ne jutott volna az eszembe a vele töltött idő, és persze a veszekedésünk.
Az után, hogy először felhívott, még a többi napokban is próbálkozott.
Utána abba maradt.
- Hamar feladtad - jegyeztem meg hangosan azon a napon, mikor a hívás elmaradt. Nem is értettem miért bántott ez engem. Hiszen eddig azt vártam, hogy vége legyen, erre mikor teljesült, már bántott hogy nem hívott.
- Hogyan is tudnék kiigazodni másokon, ha még saját magamon sem tudok? - kérdeztem magamtól.

Egy nap, két nap, három nap, négy nap, öt nap, hat nap, hét nap, és már megint eltelt egy hét.
A fájdalom ami összeszorította a szívem, enyhült. Már nem fájt annyira, mint addig.
Próbáltam visszazökkenni a normális kerék vágányra, de egy nap az egész feleslegessé tűnt, és sikertelennek.

Szerda reggel volt. A nap verőfényesen sütött, az ég kék volt, a madarak a dolgukat végezték. Én épp akkor másztam ki az ágyból, és öltöttem magamra ruhát, és fésültem meg a hajam.
Amint ezzel készen lettem lementem a konyhába reggelit csinálni. A tévét bekapcsoltam a kedvenc zene adómra, majd úgy láttam neki. Dúdolva a dalt, és készítve a reggelit.
Az ajtón kopogtak. Odasétáltam, majd kinyitottam. Ott volt ő. Előttem állt, és szomorúan nézett rám.
- Te....
- Én csak beszélni szeretnék veled - mondta lágy hangon.
- De nem fogsz - mondtam majd rávágtam az ajtót. Jobban mondva csak akartam, mert a lábával megakadályozta.
- Kérlek - mondta.
- Nem szeretnék veled beszélni. Még csak látni sem akarlak.
- Kérlek. Csak hallgass végig. - mondta, miközben mélyen a szemembe nézett. Azok a csillogó szemek. Nem tehetek róla, túl gyenge voltam.
Az ajtót kinyitottam, majd elindultam a nappaliba, és tudtam, hogy ő követ.
- Mond.
- Kérlek, ne így. Ne légy velem ilyen.
- Mégis mit vársz? Milyen legyek mindezek után? Omoljak a nyakadba, és  mondjam azt hogy nem haragszom? Vagy mégis mit? - kérdeztem. Majdnem előjöttek a könnyek, de lenyeltem mindet. Nem fogok sírni. Előtte nem. Nem mutatom ki a fogam fehérjét.
- Nem, semmi ilyet. Csak azt, hogy próbálj megérteni.
- Alex, mégis mit értsek meg ezen?
-  Had fejezzem be - mondta, majd folytatta. - Miután elvesztetem a nővéremet, tudom hogy csúnyán bántam veled. Nem akartalak megbántani, nem akartam hogy rosszul érezd magad, de mégis megbántottalak, és ezt nem fogom magamnak egykönnyen megbocsátani. Tudom, hogy hibáztam. Nem tettem semmit azért, hogy jobb legyen a helyzet, hogy ne veszekedjünk, mert bolond voltam. Egy hülye seggfej, aki csak magába fordul, és siratja azt amin már nem tud változtatni. Nem törődtem veled, nem voltam melletted, inkább csak ellened. Kiabáltam veled, de kérlek ne haragudj. Nem voltam magamnál. De mikor itt összevesztünk, akkor sem. Akkor is csak egy barom voltam mint ahogy az elmúlt időbe sokszor. De kérlek próbálj megbocsátani nekem. Csak magammal törődtem, veled pedig nem. Elhanyagoltalak. De ez mind azért volt, mert én teljesen magamba fordultam,megviselt a testvérem halála. Megváltoztam. De már újra a régi Alex vagyok, és arra kérlek ne haragudj rám.
- Most erre mi lenne a helyes válasz? - kérdeztem tanácstalanul. Mikor már azt hittem jó úton haladok hogy helyrehozzam a dolgokat, hogy kiverjem őt a fejemből, megjelen, és mindent tönkretesz! Utálom őt!! Utálom!
- Nem tudom. Én sem tudom. Nem kérlek hogy gyere vissza hozzám. Csak annyit hogy békésen váljunk el, mert tudom te ezt szeretnéd. És erről csak is én tehetek. De azt szeretném, ha énrám emlékeznél. Ha majd a jövőben én jutnék az eszedbe, és nem az a balfék aki voltam.
- És mégis mi ébresztett fel?
- Te. Amint kiléptem az ajtódon máris megbántam minden egyes szót, amit mondtam neked. De féltem visszajönni. A haragodtól féltem. Mert tudtam hogy nagyot hibáztam. Aztán a végén már nem bírtam tovább nélküled, hallani akartam a hangodat. Ezért hívtalak. Aztán az, hogy nem vetted fel csak még jobban kihozta belőlem a bűntudatot.
És most  itt vagyok. Mert már nem bírtam magamban tartani az érzelmeimet! Nem bírtam ki, hogy ne lássalak. Legalább csak egy percre is. - mondta. - Mert szeretlek - nézett rám.
Mert szeretlek. Szeretlek. Szeretlek..- játszottam le többször is a hallottakat.
Hogy mennyit sírtam én azért, hogy újra halljam ezt a szájából. Legalább csak még egyszer.
- Tudod, mindent elrontottál. Még életemben nem szerettem úgy senkit mint téged. Te voltál az egyetlenem. *Számomra mindent te jelentettél, de szerintem te sosem éreztél így...Még mindig a szívemben élsz, Te vagy az egyetlen, kívánlak ahelyett, hogy felejtenék...Az egyetlen, akit képes vagyok szeretni...Azt nem tudom neked megbocsátani, hiába törted össze a szívem, te vagy az egyetlenem.  Tudod, néha mindennél jobban gyűlöllek, mert nem tudlak kitörölni az életemből...Könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok mennyi fájdalmat okoztál nekem. Nagyon fáj neked bevallanom a gyengeségemet, hogy hiába gyűlöllek, tudom mindig is te jelented majd a boldogságom....Nem akarok nélküled élni drágám, nem akarok egy törött szívet még levegőt sem akarok venni nélküled! Nem akarok a játékszered lenni...Érzem hogy szeretlek, de tudom, hogy nem akarok így érezni. De az út hosszú, és nehéz. Nem akarom eljátszani a törött szívű lány szerepét nem, nem, nem lehetek törött szívű lány. El kell mondanom mit érzek, de mostanában nagyon félek. Rettegek, hogy elijesztelek, és nem jössz vissza többé. Ki akarom zárni ezt a lehetőséget. Jól hallottad, vannak idők mikor gyűlöllek, de nem merek panaszkodni, mert félek hogy elmész.         Bár, lehet hogy az lenne a legjobb. Neked is, és nekem is. Hiába tudom, hogy mindig is ott leszel a szívemben, akkor sem szeretnék úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Az életemet jelenteted, te voltál a mindenem de te ezt a lehetőséget ejtetted. Fáj kimondanom, de szeretnélek ölelni, csókolni, szeretni, és örökké veled lenni. De hiába érzek így, mert ez az érzelem hamis. Ez csak vágy, semmi több. Nem fogok fejjel neki menni a falnak. Mert ha az eszemre hallgatok, akkor azt mondom, szeretlek, de ez mind semmit nem ér. De ha a szívemre, akkor újra lehet jövőnk. És mindketten tudjuk melyik az, ami győz. - mondtam, és mondtam. Előtörtek belőlem az érzelmek. Kimondtam, amit éreztem.
- Nem fogom hagyni, hogy kisétálj az életemből. Szeretlek, és veled akarok lenni. Nem akarlak elveszíteni. Mindennél fontosabb vagy nekem. És én ugyan így érzek. Olyan volt ez nekem, mintha a számból vetted volna ki a szót. - mondta
- Én viszont nem engedhetem, hogy újra nagyot essek, csak mert buta voltam.
- Nem kell hogy eless, mert ott leszek és megfoglak. Ígérem neked.
- De úgy félek. - mondtam, és mostmár kifolyt a könnyem, amely mindaddig égett a szemembe.
- Ne félj szeretni engem, én sem félek szeretni téged.
- De most ezt mondod.  Mi van, ha majd megint...
- Kérlek Lindsey, bízz meg bennem. Nem fogom engedni, hogy megint ez történjen.
- Alex, én nem tudok neked választ adni. Még én sem tudom mit akarok.
- Nem foglak sürgetni. Nem fogjuk elsietni. Csak annyit mondj ki, hogy szeretsz-e vagy sem. Ha igen, ígérem jóváteszem. Ha nem, elmegyek, és nem zavarlak többé. - mondta.
A gondolat, hogy nem lesz majd nekem, soha nem ölelhetem át a nyakát, az elviselhetetlen volt. De az is ahogyan elképzeltem magunkat, amint újra összeveszünk, és én sírva rogyok össze. A két lehetőség közül, nem tudtam melyik a rosszabb.
- Szeretlek
- Én is Szeretlek, és szeretni is foglak. - ezzel közelebb lépett hozzám, majd egy csókot nyomott a homlokomra, majd megfordult, és elindult kifele.
Elmegy. Elmegy?
- Alex! Most meg hova mész? - kérdeztem ijedten.
- El. Hagyok neked gondolkodási időt, ahogyan mondtam. Majd hívj fel. - mondta, majd újra megindult.
- Ja, és Lindsey!
- Igen? - kérdeztem.
- Szeretlek. - mosolygott rám.
- Szia Alex!
  




Szijasztook!
ŐŐ, elmondom, hogy én is elsírtam magam, miközben írtam. Lehet nem lett olyan érzéki , de én nagyon beleéltem magam. Ha ti nem, akkor az az én hibám...:(:(
Puszii(L)Remélem tetszett

Komikat lécci írjatok, ha már elolvassátok! Legyen az jó vagy rossz, mindegy!

11.fejezet - Nem csak az ember, de a szerelem is meghalhat

A napok eszeveszett gyorsasággal teltek, melyekből végül hetek lettek. Annyi minden történt egyszerre, hogy időm sem volt felfogni igazán, mi is zajlott le körülöttem.
Alexnek óriási nagy szüksége volt rám, hiszen elvesztette a nővérét. Lara elment közülünk. Hiába nem ismertem őt, fájt hogy így kellett meghalnia.
Alex meg... Egyszerűen olyan nekem, mintha kicserélték volna. Megváltozott. Ő nem az a férfi, kibe én beleszerettem. Eleinte még azzal hitegettem magam, hogy majd újra olyan lesz mint volt, csak időt kell hagynom neki, amíg feldolgozza, de aztán beláttam tévedtem. Nem lett jobb, sőt, csak rosszabb.
Egyre többet és többet veszekedtünk apróságokon, folyton kiabált velem, felemelte a hangját. Én meg hiába tudtam, hogy most szüksége van rám, nem hagyhatom cserben, mégis megtettem.
Eldöntöttük még az elején, hogy amíg tart ez az egész átköltözök hozzá. Persze nem teljesen, de azért hogy mégis többet lehessünk együtt.
Aztán a végén ezt is megbántam, mivel nem volt hozzám egy kedves szava sem és mikor én ezt a képére olvastam, teljesen kiakadt.
Én meg hiába nyugtattam magam, nem ment, így felszaladtam, és összeszedtem azt a néhány holmim amit átvittem.
- Most meg mit csinálsz? - kérdezte tőlem.
- Alex, értsd meg, hogy nekem ez így nem megy. Elmegyek. Kell egy kis idő, amíg én is feldolgozom a történteket. - mondtam, miközben a holmijaimat szedegettem elő, a szekrényből.
- Ez most mit jelentsen? Szakítasz?
- Nem, Alex, nem szakítok. Egyszerűen csak hazamegyek. Olyan lesz mint régen. - mondtam neki, mire ő felnevetett.
- Semmi nem lesz olyan mint régen. Megváltoztál. - morogta Ő.
Azt hittem össze esek, úgy kiakadtam. Még hogy én változtam meg? Na ne!
- Micsoda? Még hogy én? Inkább te! Állandóan kiabálsz velem!
- Tudod mit? Akkor menny! Ennyit ér a szavad, hogy mellettem állsz, mikor szükségem volna rád. Pont most akarsz elmenni, mikor nem számíthatok másra csakis rád?! - hirtelen elszégyelltem magam.
Ebben igaza volt. Tényleg tettem neki egy ígéretet, amit épp akkor szegtem meg. Nem voltam képes tovább veszekedni vele.
Sírva fakadtam. A kezem csak úgy remegett az idegességtől.
- Sajnálom - szipogtam. - Igazad van. Hülye vagyok. - mondtam ki a döntő szavakat.
- Semmi baj. - ölelt magához, én pedig annyit szívtam be az illatából amennyit csak tudtam.
Kibékültünk. Nem sokkal utána, leültünk, és megbeszéltük a problémáinkat.
Végre megnyugodtam. Már nem veszekedtünk többet. Alex már nem bánt velem úgy, mint egy kutyával. De még mindig nem Ő volt. Úgy véltem, már nem is lesz olyan. Valami meghalt benne. De nem csak benne. Hanem a kapcsolatunkban is.
Miután eltemettük Larát, Alexel eldöntöttük, hogy tényleg jobb lenne ha hazamennék, de ez nem jelent majd semmit.
Így is lett. Én hazaköltöztem, Ő pedig ott maradt.
A  jelenlegi állapotunkon nem változott semmi. Olyan volt, mint mindenek az elején, csak valaki más férfival.
Már kezdtem is hozzászokni.
De szerencsére nem voltam egyedül. Clau végig támogatott, és tartotta bennem a lelket. Elmondtam neki mindent, de tényleg mindent. Előtte nem voltak rejtegetni valóim. Nagyon a szívemhez nőtt ez a lány, és szinte már a családomnak tudtam be.
Az egyik nap, Clau átjött és azt mondta nekem, hogy elmennek bulizni.
- Mi? Hogy én? Dehogy megyek! Te teljesen megbolondultál! - vágtam rá egyből.
- De most miért? Rád férne egy kis kikapcsolódás, hogy lazíts. Tudod milyen rossz rád nézni? Olyan vagy mint egy halott. Fal fehér vagy, és szinte már az élet is kiszállt belőled! Épp itt az ideje hogy visszaváltozz. - mosolygott Clau.
- Kizárt dolog. Semmi kedvem a hangos zenéhez, a nagy tömeghez. Elhiheted, hogy  nem ez az ami éppen kellene az életembe. - próbáltam lebeszélni.
- Hiszen már lassan nincs is életed. Mit nyávogsz már. Nem fogsz belehalni. Sőt. Hidd el, jól fog esni. - erősködött még mindig.
- Jólvan. - egyeztem bele.
 Igazán nem volt kedvem szórakozni menni, de ahhoz sem, hogy megsértődjön az én barátnőm.
Az este eljött. A végén már tényleg vártam. De hogy miért?
Elmentem megfürdeni, ami igazán jól esett, majd neki álltam a készülődéshez.
Kedvem volt kicsípni magam. Felvettem egy halálmini ruhát, egy komoly magassarkú cipőt, és előkotortam a szekrény mélyéből egy fekete bolerót ami épp passzolt a szerelésemhez.
Majd nekiálltam sminkelni, amit nem vittem túlzásba. Akkor már majdnem úgy néztem volna ki mint egy utca lány. Feltettem egy alap sminket, majd lementem.
kinyitottam a hűtőt, ami rendesen üres volt, így el is ment a kedvem a vacsorázástól. Megittam egy pohár ásványvizet, majd indulásra készen álltam.



***


Már a hatodik pohárka whisky-t döntöttem le, mikor már úgy éreztem, kidobom a taccsot.
Elszaladtam a mosdóba, hátha, de szerencsére nem jött semmi.
Vissza mentem a pulthoz, mikor Clau odajött, és se szó se beszéd, berántott a parkettre táncolni. Próbáltam elengedni magam, és élvezni a táncot. Hát mit ne mondjak, sikerült. Még életemben nem ráztam úgy a fenekem, mint akkor. A csípőmet mintha nem is én uraltam volna.
- Ez az cica - csapott rá a fenekemre Clau. Nagyot néztem, de nem is érdekelt igazán. Én csak folytattam.
Iszonyatosan becsíptem. Azt se tudtam hol vagyok. Megkértem Claut hogy menjünk, de ő nem is figyelt rám.

A további eseményekre nem is emlékszem. Minden kiesett. Csak azt tudom, hogy reggel mikor felébredtem - hohó, reggel..ch..fél kettőkor - , nem a saját ágyamban keltem, hanem Clauéba.
- Clau - ráztam fel alvó barátnőmet.
- Hagyjál - förmedt rám fél álomban.
- Jajj, ne csináld már. Keljél fel! - nyúztam.
- Jólvan már! - dünnyögte, majd felült, és beletúrt kócos hajába. - Mennyi az idő? - kérdezte rekedtes hangon.
- Fél kettő - feleltem, majd odasétáltam a tükörhöz. Katasztrófálisan néztem ki. Egy hosszú póló volt rajtam, ami a combom közepéig érhetett. De nem is az volt a borzalmas, hanem a hajamtól elkezdve a sminkemig, minden.
- Mindjárt szétrobban a fejem.
- Az enyém is - feleltem. - Hol a ruhám? - kérdeztem.
- Azt hiszem ott - mutatott a kis szekrény tetején lévő holmikra.
- Kösz.
- Figyi, nincs kedved ma eljönni velem valahova?
- Áh, dehogy. Ma még el kell mennem vásárolni is, mert üres a hűtő, meg pakolnom sem ártana. De ha akarsz segíthetsz. - mondtam vigyorogva.
- Áh, köszi nem. Inkább majd máskor - hogy tudtam hogy ez lesz a válasza...
- Na jó is hogy eszembe jutott. Megyek is - mondtam, miközben átöltöztem.
Nem igazán szégyenlősködtem, főleg nem Clau előtt.
Elköszöntem, majd hazamentem. Nem mintha olyan sokat kellett volna sétálnom.

Ez volt az utolsó este, amit bulizással tölthettem. Ugyanis, mikor haza értem, elvégeztem a teendőim, elmentem bevásárolni, majd mikor haza értem, nem sokkal később megérkezett Alex is.
- Mégis hol a fenébe voltál az este? - esett nekem.
- Elmentem Clauékkal bulizni. Miért? - kérdeztem, tudván, hogy ebből most nagy balhé lesz.
- Csak mert kerestelek, és nem voltál sehol. Örülök hogy jól szórakoztál. - mondta.
- Hát nem tudhattam volna, hogy épp akkor fogsz keresni. Mivel már jó pár napja nem beszéltünk, azt hittem nem is érdekel mi van velem. - mondtam dacosan.
- Akkor majd máskor használd a kis eszedet, világos? - mondta gúnyosan.
- Ne beszélj így velem, világos? - utánoztam az ő hangnemét.
- Miért, mi lesz? - kérdezte.
- Hallod, nincs kedvem veled találós kérdésest játszani. Amúgy is, nem értem miért olyan nagy baj, hogy nem találtál itthon.
- Mert nem szóltál, azért - vágta rá.
- Miért, talán bekéne jelentenem, hogy mikor hova megyek? - kérdeztem, nem várva választ, mivel azt tudtam magam is. NEM!
- Igen, képzeld! Tudnom kell, mikor hol vagy, és mit csinálsz!
- Miért, mit érdekel az téged? - ordítottam. Azt hittem szét csattanok a dühtől.
- Igen is érdekel! Nem csinálhatod azt amit csak akarsz, amikor csak kedved tartja!
- Már miért ne csinálhatnám? - szorítottam össze a fogaimat.
- Mert én azt mondtam! - ordított rám, amire én ijedtembe összerezzentem!
- Elegem van belőled! Nem vagy te az Apám hogy megszabd mit tegyek, és mit nem! Megértetted!? Nem vagyok már kislány, és te nem fogod nekem megszabni mikor mit tegyek! Mert...
- Már dehogyis nem! Azt fogod csinálni, amit én mondok!
-  TAKARODJ INNÉT! - ordítottam. A könnyeim is kifolytak, de nem amiatt, mert sírtam. Biztosan az idegességtől.
- Mi az hogy takarodjak? Azt hiszed...
- Ha nem hagyod el a házam, most rögtön, hívom a rendőrséget! - kiabáltam.
Fogtam egy poharat ami éppen ott volt mellettem, és arra dobtam, ahol ő állt. Nem talált.
- És mit mondassz?
- Ne várd ki! Komolyan mondom Alex, ha nem mész el most rögtön, esküszöm hogy kihívom rád őket! - fenyegetőztem, a kezembe tartva a mobilomat!
Oda is jöhetett volna, hogy kicsavarja a kezemből, de ehelyett elment. ELMENT! Végre. Nagyon nagy kő esett le a szívemről. Nem is fogtam fel, hogy mi történt. Alex megőrült, és majdnem megütött.

Fogtam magam, és odarohantam az ajtóhoz, amit többszörösen is bezártam.
Majd a hátamat neki támasztva a földre csúsztam, a fejemet a kezembe temetkeztetve zokogtam.
Nem tudtam megérteni, hogy hogyan lehet olyas valakit gyűlölni, akit mindaz odáig az életedként szerettél.