6.fejezet

Miután végeztem a bánatombeli nagytakarítással, fáradtan dőltem a kanapé támlájának, majd behunytam a szemeimet, és elképzeltem milyen lenne, ha akkor egyszer úgy történnének a dolgok, ahogy az jó  lenne. Ha nem kéne azon aggódnom, hogy talán ő az akit nekem szántak, ő az egyetlen aki engem boldoggá tehet, de nekem ez a lehetőség, az, hogy szeressek, és szeressenek nem adatik meg. Mi van, ha nem látom többé?
Annyira féltem. Tudtam, hogy el jön az a nap, mikor itt kell hagynom ezt a várost, és itt kell hagynom azokat, akiket megismertem, és megszerettem. És Őt is. És ez számomra azt jelentette, hogy nem lesz majd, ki miatt majd éjszakákon át fennmaradok, akik benne szerepelnek az álmaimban, mint hős szerelmes. Én elmegyek, és ő itt marad.
A könnyeim végigfolytak arcomon, de hamar le is törölgettem őket. Nem lehettem gyenge, kis buta liba, aki mindenen elbőgi magát. De hiába. Akaratom ellenére is csak potyogtak, és potyogtak.
Az ajtón kopogtatni kezdtek, én pedig legszívesebben nem törődtem volna vele.
Rendbe szedtem magam, majd vagy az ötödik kopogtatásra, sikerült ajtót nyitnom.
-Mily meglepő...-dünnyögtem
-Mily kedves fogadtatás...-lépett be a küszöbön Clau kissé sértődötten.
-Jó, bocsi-mondtam, majd töltöttem neki egy pohár narancslevet.
-Kösz.
-Mesélj valamit-kértem
-Inkább te mesélj, amint látom van mit.
-Miről beszélsz?-kérdeztem szemöldök felhúzva
-Jaj, nem vagyok vak. Látom hogy bőgtél-mondta a szemeimre mutatva
-Én ugyan nem-tagadtam
-Pff...
-Jó, igazad van. Nemrég elmentem vásárolni, és Alex hozott haza. Beszélgettünk, mikor beugrott, hogy én nemsoká elmegyek. Itt kell hagynom a várost. Haza fogok menni, amint vége a nyárnak.Érted?
-És?-kérdezte, mire bennem fel ment a pumpa. Hogy lehet ilyen? Mi az hogy és?
-Mit és? Szerinted? Én elmegyek, nem érted? Ő pedig itt marad! Nem lehet közös jövőnk.-mondtam mérgesen
-Ne így fogd fel! Még több mint egy hónap van hátra hogy elmész! Addig még bőven élvezheted a társaságát. Na meg mást is-mondta
-Úristen! Tudod mit? Hagyjuk! Veled nem lehet beszélgetni!-kiabáltam dühösen
-Most miért? Igen is lehet! Csak te mindenen nyávogsz. Ez a bajom.. Az a bajom.. A helyett hogy itt siránkozol, vele kellene lened, addig is, amíg még itt vagy. Használj ki minden egyes percet, amit vele tölthetsz!-felelte dacosan
-Igazad van abban, de nem akarom, hogy még jobban közel kerüljek hozzá. Mert akkor csak rosszabb lenne, mikor itt kell hagyjam!-mondtam szomorúan, és egyben most már sokkal lágyabban mint az imént.
-Ez hülyeség! Ha szereted, akkor legalább addig szeresd amíg teheted! És amúgy is, meg lehet oldani mindent. Van olyan hogy távkapcsolat. És ha tényleg egymásnak vagytok szánva, biztos ő is meglátogatna, és te is őt. Meg hát az is megoldható lenne, hogy Anyudékkal le dumálod, hogy maradhass.-mondta
-Á, ott az iskola, az lehetetlen lenne-mondtam
-Hallotál már arról, hogy magántanuló?-kérdezte gúnyosan
-Igen, képzeld hallottam, de ebbe Anyu nem menne bele! Kizárt dolog!-mondtam szomorúan, és maga biztosan. Ismertem már anyut annyira, hogy tudjam szerinte az iskola a legfontosabb!
-Hát akkor sajnos nem tudok mit mondani-mondta, majd elvett az asztalról egy divat magazint, és azt kezdte el bújni.
Én sem akartam tovább firtatni a dolgot, így minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljem a vele kapcsolatos gondolatokat, és próbáltam magamat Clau társaságában lekötni. Ami vele nem volt nehéz. Olyan szórakoztató vidám egyéniség, hogy nem volt nehéz mellette nekem is az lenni.
Beszélgettünk, nevetgéltünk, újságokat olvastunk, és persze pletykálgattunk.
Miután elment, bekapcsoltam a számító gépet, és felléptem msn-re.
-Szia szívem-írtam rá a nővéremre
-Hugiiiii-írta
-Hogy vagytok otthon?-kérdeztem
-Áh, ne is mond. Áll a bál!
-Mert?-kérdeztem meglepődve.
-Mert összejöttem azzal a sráccal, akiről meséltem, és Anyu nem díjazza, mert szerinte elvonja a figyelmemet. De amúgy semmi baja vele úgy, csak az zavarja, hogy "elhanyagolom a fontos dolgokat"...-magyarázta
-Te mázlista! Ah, ne is törődj vele! De amúgy tényleg ne hanyagold el a fontos dolgokat sem!-írtam
-Ne kezd már te is!
-Jó-jó oké! Amúgy én is rossz helyzetben vagyok. Megismertem egy buliban egy srácot! Alexnek hívják. Egy félisten! Komolyan! Nagyon helyes, és teljesen belezúgtam, de nekem el kell mennem ha vége a szünetnek. És nem tudom mit csinálhatnék-öntöttem ki a bánatom.
-Hú...Az rossz Hugi. Adnék tanácsot, de nem tudom mit mondhatnék erre!
-Hát én sem...Láttál már ilyet? Nemrég azért sírtam, hogy újabb szünet amit itt kell töltenem, idegenekkel körülvéve, barátok nélkül, most meg már az a baj, hogy haza kell mennem! Annyira, de annyira nem akarom őt itt hagyni! Meg eddig az állt közénk, hogy ő huszonegy éves, gazdag, szívdöglesztő, és biztos nem kellenék neki, de mikor rájöttem, hogy de, igen is van esélyem nála, akkor közbe jön ez!-írtam, miközben a szemem fátyolossá vált.
-Aj drágám. Úgy sajnálom! Tényleg! Beszélj Anyuval, hátha ki tudtok találni valami elfogadható megoldást!-írta
-Jó, de mi van, ha egyáltalán nem is kell semmi? Mivel nem biztos, hogy ő hozna ekkora áldozatot ezért a kapcsolatért! Lehet, hogy neki csak arra kellek, és a szavai mind üresek! (Bár azt nem hiszem)-írtam
-Először is mond el neki, hogy mi miatt vagy szomorú, és kérdezd meg, hogy ő mit gondol erről!-írta, és az ötlete nem is hangzott rosszul! Sőt! Igen, így fogok tenni!-határoztam el magam!
-Igazad van! Köszönööm!-írtam hálásan
Beszélgetünk még egyéb dolgokról, aztán neki menni kellett segíteni Anyuéknak, úgyhogy elköszöntünk egymástól, majd lelépett.
Nem sokkal később, én is lementem, bekapcsoltam a tv-t, mikor kopogtak az ajtón.
Odasétáltam az ajtóhoz, majd kinyitottam azt, mikor azt hittem menten lehidalok. 
-Hát te meg?-kérdeztem







Sziasztook! Meghoztam, és bocsi hogy ennyit késtem, csak sok dolgom volt! Remélem, azért írtok nekem! Pusziii♥♥