A napok eszeveszett gyorsasággal teltek, melyekből végül hetek lettek. Annyi minden történt egyszerre, hogy időm sem volt felfogni igazán, mi is zajlott le körülöttem.
Alexnek óriási nagy szüksége volt rám, hiszen elvesztette a nővérét. Lara elment közülünk. Hiába nem ismertem őt, fájt hogy így kellett meghalnia.
Alex meg... Egyszerűen olyan nekem, mintha kicserélték volna. Megváltozott. Ő nem az a férfi, kibe én beleszerettem. Eleinte még azzal hitegettem magam, hogy majd újra olyan lesz mint volt, csak időt kell hagynom neki, amíg feldolgozza, de aztán beláttam tévedtem. Nem lett jobb, sőt, csak rosszabb.
Egyre többet és többet veszekedtünk apróságokon, folyton kiabált velem, felemelte a hangját. Én meg hiába tudtam, hogy most szüksége van rám, nem hagyhatom cserben, mégis megtettem.
Eldöntöttük még az elején, hogy amíg tart ez az egész átköltözök hozzá. Persze nem teljesen, de azért hogy mégis többet lehessünk együtt.
Aztán a végén ezt is megbántam, mivel nem volt hozzám egy kedves szava sem és mikor én ezt a képére olvastam, teljesen kiakadt.
Én meg hiába nyugtattam magam, nem ment, így felszaladtam, és összeszedtem azt a néhány holmim amit átvittem.
- Most meg mit csinálsz? - kérdezte tőlem.
- Alex, értsd meg, hogy nekem ez így nem megy. Elmegyek. Kell egy kis idő, amíg én is feldolgozom a történteket. - mondtam, miközben a holmijaimat szedegettem elő, a szekrényből.
- Ez most mit jelentsen? Szakítasz?
- Nem, Alex, nem szakítok. Egyszerűen csak hazamegyek. Olyan lesz mint régen. - mondtam neki, mire ő felnevetett.
- Semmi nem lesz olyan mint régen. Megváltoztál. - morogta Ő.
Azt hittem össze esek, úgy kiakadtam. Még hogy én változtam meg? Na ne!
- Micsoda? Még hogy én? Inkább te! Állandóan kiabálsz velem!
- Tudod mit? Akkor menny! Ennyit ér a szavad, hogy mellettem állsz, mikor szükségem volna rád. Pont most akarsz elmenni, mikor nem számíthatok másra csakis rád?! - hirtelen elszégyelltem magam.
Ebben igaza volt. Tényleg tettem neki egy ígéretet, amit épp akkor szegtem meg. Nem voltam képes tovább veszekedni vele.
Sírva fakadtam. A kezem csak úgy remegett az idegességtől.
- Sajnálom - szipogtam. - Igazad van. Hülye vagyok. - mondtam ki a döntő szavakat.
- Semmi baj. - ölelt magához, én pedig annyit szívtam be az illatából amennyit csak tudtam.
Kibékültünk. Nem sokkal utána, leültünk, és megbeszéltük a problémáinkat.
Végre megnyugodtam. Már nem veszekedtünk többet. Alex már nem bánt velem úgy, mint egy kutyával. De még mindig nem Ő volt. Úgy véltem, már nem is lesz olyan. Valami meghalt benne. De nem csak benne. Hanem a kapcsolatunkban is.
Miután eltemettük Larát, Alexel eldöntöttük, hogy tényleg jobb lenne ha hazamennék, de ez nem jelent majd semmit.
Így is lett. Én hazaköltöztem, Ő pedig ott maradt.
A jelenlegi állapotunkon nem változott semmi. Olyan volt, mint mindenek az elején, csak valaki más férfival.
Már kezdtem is hozzászokni.
De szerencsére nem voltam egyedül. Clau végig támogatott, és tartotta bennem a lelket. Elmondtam neki mindent, de tényleg mindent. Előtte nem voltak rejtegetni valóim. Nagyon a szívemhez nőtt ez a lány, és szinte már a családomnak tudtam be.
Az egyik nap, Clau átjött és azt mondta nekem, hogy elmennek bulizni.
- Mi? Hogy én? Dehogy megyek! Te teljesen megbolondultál! - vágtam rá egyből.
- De most miért? Rád férne egy kis kikapcsolódás, hogy lazíts. Tudod milyen rossz rád nézni? Olyan vagy mint egy halott. Fal fehér vagy, és szinte már az élet is kiszállt belőled! Épp itt az ideje hogy visszaváltozz. - mosolygott Clau.
- Kizárt dolog. Semmi kedvem a hangos zenéhez, a nagy tömeghez. Elhiheted, hogy nem ez az ami éppen kellene az életembe. - próbáltam lebeszélni.
- Hiszen már lassan nincs is életed. Mit nyávogsz már. Nem fogsz belehalni. Sőt. Hidd el, jól fog esni. - erősködött még mindig.
- Jólvan. - egyeztem bele.
Igazán nem volt kedvem szórakozni menni, de ahhoz sem, hogy megsértődjön az én barátnőm.
Az este eljött. A végén már tényleg vártam. De hogy miért?
Elmentem megfürdeni, ami igazán jól esett, majd neki álltam a készülődéshez.
Kedvem volt kicsípni magam. Felvettem egy halálmini ruhát, egy komoly magassarkú cipőt, és előkotortam a szekrény mélyéből egy fekete bolerót ami épp passzolt a szerelésemhez.
Majd nekiálltam sminkelni, amit nem vittem túlzásba. Akkor már majdnem úgy néztem volna ki mint egy utca lány. Feltettem egy alap sminket, majd lementem.
kinyitottam a hűtőt, ami rendesen üres volt, így el is ment a kedvem a vacsorázástól. Megittam egy pohár ásványvizet, majd indulásra készen álltam.
***
Már a hatodik pohárka whisky-t döntöttem le, mikor már úgy éreztem, kidobom a taccsot.
Elszaladtam a mosdóba, hátha, de szerencsére nem jött semmi.
Vissza mentem a pulthoz, mikor Clau odajött, és se szó se beszéd, berántott a parkettre táncolni. Próbáltam elengedni magam, és élvezni a táncot. Hát mit ne mondjak, sikerült. Még életemben nem ráztam úgy a fenekem, mint akkor. A csípőmet mintha nem is én uraltam volna.
- Ez az cica - csapott rá a fenekemre Clau. Nagyot néztem, de nem is érdekelt igazán. Én csak folytattam.
Iszonyatosan becsíptem. Azt se tudtam hol vagyok. Megkértem Claut hogy menjünk, de ő nem is figyelt rám.
A további eseményekre nem is emlékszem. Minden kiesett. Csak azt tudom, hogy reggel mikor felébredtem - hohó, reggel..ch..fél kettőkor - , nem a saját ágyamban keltem, hanem Clauéba.
- Clau - ráztam fel alvó barátnőmet.
- Hagyjál - förmedt rám fél álomban.
- Jajj, ne csináld már. Keljél fel! - nyúztam.
- Jólvan már! - dünnyögte, majd felült, és beletúrt kócos hajába. - Mennyi az idő? - kérdezte rekedtes hangon.
- Fél kettő - feleltem, majd odasétáltam a tükörhöz. Katasztrófálisan néztem ki. Egy hosszú póló volt rajtam, ami a combom közepéig érhetett. De nem is az volt a borzalmas, hanem a hajamtól elkezdve a sminkemig, minden.
- Mindjárt szétrobban a fejem.
- Az enyém is - feleltem. - Hol a ruhám? - kérdeztem.
- Azt hiszem ott - mutatott a kis szekrény tetején lévő holmikra.
- Kösz.
- Figyi, nincs kedved ma eljönni velem valahova?
- Áh, dehogy. Ma még el kell mennem vásárolni is, mert üres a hűtő, meg pakolnom sem ártana. De ha akarsz segíthetsz. - mondtam vigyorogva.
- Áh, köszi nem. Inkább majd máskor - hogy tudtam hogy ez lesz a válasza...
- Na jó is hogy eszembe jutott. Megyek is - mondtam, miközben átöltöztem.
Nem igazán szégyenlősködtem, főleg nem Clau előtt.
Elköszöntem, majd hazamentem. Nem mintha olyan sokat kellett volna sétálnom.
Ez volt az utolsó este, amit bulizással tölthettem. Ugyanis, mikor haza értem, elvégeztem a teendőim, elmentem bevásárolni, majd mikor haza értem, nem sokkal később megérkezett Alex is.
- Mégis hol a fenébe voltál az este? - esett nekem.
- Elmentem Clauékkal bulizni. Miért? - kérdeztem, tudván, hogy ebből most nagy balhé lesz.
- Csak mert kerestelek, és nem voltál sehol. Örülök hogy jól szórakoztál. - mondta.
- Hát nem tudhattam volna, hogy épp akkor fogsz keresni. Mivel már jó pár napja nem beszéltünk, azt hittem nem is érdekel mi van velem. - mondtam dacosan.
- Akkor majd máskor használd a kis eszedet, világos? - mondta gúnyosan.
- Ne beszélj így velem, világos? - utánoztam az ő hangnemét.
- Miért, mi lesz? - kérdezte.
- Hallod, nincs kedvem veled találós kérdésest játszani. Amúgy is, nem értem miért olyan nagy baj, hogy nem találtál itthon.
- Mert nem szóltál, azért - vágta rá.
- Miért, talán bekéne jelentenem, hogy mikor hova megyek? - kérdeztem, nem várva választ, mivel azt tudtam magam is. NEM!
- Igen, képzeld! Tudnom kell, mikor hol vagy, és mit csinálsz!
- Miért, mit érdekel az téged? - ordítottam. Azt hittem szét csattanok a dühtől.
- Igen is érdekel! Nem csinálhatod azt amit csak akarsz, amikor csak kedved tartja!
- Már miért ne csinálhatnám? - szorítottam össze a fogaimat.
- Mert én azt mondtam! - ordított rám, amire én ijedtembe összerezzentem!
- Elegem van belőled! Nem vagy te az Apám hogy megszabd mit tegyek, és mit nem! Megértetted!? Nem vagyok már kislány, és te nem fogod nekem megszabni mikor mit tegyek! Mert...
- Már dehogyis nem! Azt fogod csinálni, amit én mondok!
- TAKARODJ INNÉT! - ordítottam. A könnyeim is kifolytak, de nem amiatt, mert sírtam. Biztosan az idegességtől.
- Mi az hogy takarodjak? Azt hiszed...
- Ha nem hagyod el a házam, most rögtön, hívom a rendőrséget! - kiabáltam.
Fogtam egy poharat ami éppen ott volt mellettem, és arra dobtam, ahol ő állt. Nem talált.
- És mit mondassz?
- Ne várd ki! Komolyan mondom Alex, ha nem mész el most rögtön, esküszöm hogy kihívom rád őket! - fenyegetőztem, a kezembe tartva a mobilomat!
Oda is jöhetett volna, hogy kicsavarja a kezemből, de ehelyett elment. ELMENT! Végre. Nagyon nagy kő esett le a szívemről. Nem is fogtam fel, hogy mi történt. Alex megőrült, és majdnem megütött.
Fogtam magam, és odarohantam az ajtóhoz, amit többszörösen is bezártam.
Majd a hátamat neki támasztva a földre csúsztam, a fejemet a kezembe temetkeztetve zokogtam.
Nem tudtam megérteni, hogy hogyan lehet olyas valakit gyűlölni, akit mindaz odáig az életedként szerettél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése