12.fejezet - Melyik is a jobb?

Annyi minden történt velem. Annyi minden megváltozott. Olyan dolgok, amiket hiába próbáltam helyretenni nem ment.
Még mindig az ajtó előtt ültem, magamba zárkózva. Próbáltam átgondolni mindent. De mindig felmerült bennem a kérdés: Igaz ez? Ez most tényleg megtörtént?
Tudtam a választ, de nem akartam elhinni. Hiszen minden tökéletes volt. Még mindig magamon éreztem ajkainak édes emlékét, és nem akartam elhinni hogy ez már elmúlt.
- Most mégis mi tévő legyek? Mi volna a helyes? Kérlek Istenem segíts nekem! - sírtam könnyek nélkül. Már nem szökött könny a szemembe. - Talán már mindet elsírtam -  Mégis sírni akartam. Kiakartam ereszteni a bennem felgyülemlő  haragot, csalódást, azzal a tudattal, hogy így majd talán el is múlik. Akartam valamit tenni, de nem voltam képes felállni, és egy tapodtat is mozdulni. Minek?  Mi értelme volna bármit is tennem?
Hangos kopogás ijesztett fel. Ne, kérlek ne ő legyen!
Felálltam, nagy nehézkesen és kikukucskáltam az ajtón. Clau volt. Nem volt kedvem ajtót nyitni, és beszélgetni. Senkinek, és semmiről.
Úgy tettem mintha otthon sem lennék.
- Hahó. Engedj be, hallod! - erősködött.
- Nem vagyok itthon! - kiabáltam ki.
- Jaj, ne már! Engedj be, jó?
- Muszáj?
- Igen!
Kinyitottam az ajtót, majd beengedtem. Nem néztem rá. Nem akartam hogy lássa, sírtam.
- Mi volt ez? - kérdezte.
- Mi is? - tettem a hülyét, aki semmiről sem tud.
- Ez a műsor. Miért nem akartál beengedni? Ennyire nem érdekel a képem?
- Nem arról van szó. - feleltem kicsit kedvesen. - De, igen is arról van szó. Most nincs kedvem hozzád, meg a kérdéseidhez. - mondtam..MAGAMBAN..Bár legszívesebben a képéhez vágtam volna mindent. Imádtam őt, de most nem volt erőm hozzá.
- Akkor?
- Nem tudom. - mondtam.
- Hát jó akkor én megyek.
- Oké. Szia. Majd máskor beszélünk. - kezdtem örülni, már amennyire ez ebben az állapotban lehetséges volt.
- Dehogy megyek! Most szépen elmondod mi történt. - na bumm..
- Clau, nem tudod megérteni, hogy most nincs jó kedvem? Elég volt már! - mondtam sírva.
- Várok. - mondta. Még ez sem volt neki elég?
- Nem vársz te semmit! Nem akarok még csak gondolni sem rá, nem hogy beszélni! - mondtam nyersen.
Tényleg ilyen gyenge elméjű, hogy nem érti meg, most nincs kedvem társalogni? - mérgelődtem könnyek között.
Ledobtam magam a kanapéra, majd belefúrtam a fejem a párnába.
Clau leült mellém, majd végigsimított a hátamon. Bár így maradna.
- Szükséged van rám - mondta halkan.
- Tudom! - mondtam, majd a karjaiba omoltam, és szorosan hozzá bújtam. Jól eset a közelsége. Tényleg szükségem volt rá, de arra nem hogy beszéljek is róla. Miért nem lehetett csak úgy szavak nélkül szükségünk egymásra?
- Mond el - kérlelt. - Tudnom kell, hogy segíthessek. Te is tudod. El fogod nekem mondani, mert tisztában vagy vele, hogy úgy könnyebb lesz. Jobb lesz. Hidd el nekem.
Micsoda egy nő! Ilyen meggyőző személyiséggel még életemben nem találkoztam! Milyen kedvesen tud zsarolni.
- Minden ott kezdődött, hogy a buli után hazajöttem.......... - meséltem neki.
- Hogy mit csinált? - kerekedtek ki a szemei.
- Kiabált velem, és azt mondta nem tehetem azt amit akarok mert....
- Ezt nem hiszem el!
 - Utána meg fogtam, és felé dobtam egy poharat. - mutattam a szilánkokra, amik a konyha sarkában voltak még mindig. - Majd megmondtam neki hogy menjen el! Mármint hogy takarodjon innét de most rögtön, mert ha nem teszi, akkor kihívom a rendőrséget. Erre ő meg gúnyosan megkérdezte hogy és mégis mit mondok? Én meg megfenyegettem, hogy jobb ha azt nem várja ki. Aztán elment. - mondtam, mármint szipogtam.
Clau nem felelt semmit, csak magához húzott és átölelt. Ezt akartam! Hogy mindenféle kérdések nélkül itt legyen mellettem. Csak úgy voltunk egymásnak, és vigyáztuk egymást. Ebben az esetben ő vigyázott énrám.
Fogalmam sincs, milyen sokáig tarthatott, mert én elaludtam. Aztán mire felkeltem, már egyedül voltam, ott feküdtem a földön betakarva egy pléddel.
Felültem, és körbenéztem. A pohár darabjai, össze voltak takarítva, de rajtam kívül senki nem volt a házban.
- Ezt még egyszer meg kell köszönnöd neki! - véstem a fejembe.
Felálltam, és eldöntöttem nincs más dolgom csak megfojtani magam egy kád vízben!
- Na jó, a megfojtást kihagyhatjuk - gondoltam utána, majd felmentem és elkészítettem a fürdő vizem, majd gondosan levetve ruháim, belefeküdtem a forró, illatos vízbe.


***
Teltek a napok, és én egyre rosszabbul viseltem a történteket. De annyiban jobb lett, hogy már nem bántam semmit. Már nem sírtam  feleslegesen. A  szívemben lévő szeretetet egy olyasfajta gyűlölet vette át.
Sajnos Apunak is épp ekkor kellett hívnia. Próbáltam leplezni a hangomban lévő ürességet, szomorúságot. Semmi újat nem mondott, csak hogy még várni kell a haza jövetellel.
A telefonom hangosan jelzett.
Felvettem.
- Igen?
- Szia. Tudom hogy nem akarsz  hallani felőlem de kérlek...
- Nem! Hagyjuk ezt. Megkíméllek a felesleges könyörgéstől. Ennyi. - mondtam, majd kinyomtam.
Minden újra felszínre tört. A könnyeim a fájdalmaim, és az emlékek.
- Hol rontottam el? - kérdeztem magamtól. Nem jött a válasz, persze ezen nem is csodálkoztam. Egyszerűen csak jó lett volna, ha minden a régi lenne. Ha ismét szeretnénk egymást, és ismét együtt lehetnénk. De ez mind csak egy vágy ami nem teljesülhet. Mondogattam magamnak.
A telefon csörgése utána sem hagyott abba, így nem volt más választásom, kikapcsoltam a mobilom úgy a hatvanadik hívás után. Nem is értem, miért is vártam addig.
Leültem az ágyamra, és gondolkodtam.
Azon, hogy mit is kellene csinálnom. Vagy éppen, hogy mit nem. Hiába döntöttem el, nem gondolok rá többet, akkor sem tudtam jót tenni az elhatározásomnak. Nem volt egy szabad perc hogy ne jutott volna az eszembe a vele töltött idő, és persze a veszekedésünk.
Az után, hogy először felhívott, még a többi napokban is próbálkozott.
Utána abba maradt.
- Hamar feladtad - jegyeztem meg hangosan azon a napon, mikor a hívás elmaradt. Nem is értettem miért bántott ez engem. Hiszen eddig azt vártam, hogy vége legyen, erre mikor teljesült, már bántott hogy nem hívott.
- Hogyan is tudnék kiigazodni másokon, ha még saját magamon sem tudok? - kérdeztem magamtól.

Egy nap, két nap, három nap, négy nap, öt nap, hat nap, hét nap, és már megint eltelt egy hét.
A fájdalom ami összeszorította a szívem, enyhült. Már nem fájt annyira, mint addig.
Próbáltam visszazökkenni a normális kerék vágányra, de egy nap az egész feleslegessé tűnt, és sikertelennek.

Szerda reggel volt. A nap verőfényesen sütött, az ég kék volt, a madarak a dolgukat végezték. Én épp akkor másztam ki az ágyból, és öltöttem magamra ruhát, és fésültem meg a hajam.
Amint ezzel készen lettem lementem a konyhába reggelit csinálni. A tévét bekapcsoltam a kedvenc zene adómra, majd úgy láttam neki. Dúdolva a dalt, és készítve a reggelit.
Az ajtón kopogtak. Odasétáltam, majd kinyitottam. Ott volt ő. Előttem állt, és szomorúan nézett rám.
- Te....
- Én csak beszélni szeretnék veled - mondta lágy hangon.
- De nem fogsz - mondtam majd rávágtam az ajtót. Jobban mondva csak akartam, mert a lábával megakadályozta.
- Kérlek - mondta.
- Nem szeretnék veled beszélni. Még csak látni sem akarlak.
- Kérlek. Csak hallgass végig. - mondta, miközben mélyen a szemembe nézett. Azok a csillogó szemek. Nem tehetek róla, túl gyenge voltam.
Az ajtót kinyitottam, majd elindultam a nappaliba, és tudtam, hogy ő követ.
- Mond.
- Kérlek, ne így. Ne légy velem ilyen.
- Mégis mit vársz? Milyen legyek mindezek után? Omoljak a nyakadba, és  mondjam azt hogy nem haragszom? Vagy mégis mit? - kérdeztem. Majdnem előjöttek a könnyek, de lenyeltem mindet. Nem fogok sírni. Előtte nem. Nem mutatom ki a fogam fehérjét.
- Nem, semmi ilyet. Csak azt, hogy próbálj megérteni.
- Alex, mégis mit értsek meg ezen?
-  Had fejezzem be - mondta, majd folytatta. - Miután elvesztetem a nővéremet, tudom hogy csúnyán bántam veled. Nem akartalak megbántani, nem akartam hogy rosszul érezd magad, de mégis megbántottalak, és ezt nem fogom magamnak egykönnyen megbocsátani. Tudom, hogy hibáztam. Nem tettem semmit azért, hogy jobb legyen a helyzet, hogy ne veszekedjünk, mert bolond voltam. Egy hülye seggfej, aki csak magába fordul, és siratja azt amin már nem tud változtatni. Nem törődtem veled, nem voltam melletted, inkább csak ellened. Kiabáltam veled, de kérlek ne haragudj. Nem voltam magamnál. De mikor itt összevesztünk, akkor sem. Akkor is csak egy barom voltam mint ahogy az elmúlt időbe sokszor. De kérlek próbálj megbocsátani nekem. Csak magammal törődtem, veled pedig nem. Elhanyagoltalak. De ez mind azért volt, mert én teljesen magamba fordultam,megviselt a testvérem halála. Megváltoztam. De már újra a régi Alex vagyok, és arra kérlek ne haragudj rám.
- Most erre mi lenne a helyes válasz? - kérdeztem tanácstalanul. Mikor már azt hittem jó úton haladok hogy helyrehozzam a dolgokat, hogy kiverjem őt a fejemből, megjelen, és mindent tönkretesz! Utálom őt!! Utálom!
- Nem tudom. Én sem tudom. Nem kérlek hogy gyere vissza hozzám. Csak annyit hogy békésen váljunk el, mert tudom te ezt szeretnéd. És erről csak is én tehetek. De azt szeretném, ha énrám emlékeznél. Ha majd a jövőben én jutnék az eszedbe, és nem az a balfék aki voltam.
- És mégis mi ébresztett fel?
- Te. Amint kiléptem az ajtódon máris megbántam minden egyes szót, amit mondtam neked. De féltem visszajönni. A haragodtól féltem. Mert tudtam hogy nagyot hibáztam. Aztán a végén már nem bírtam tovább nélküled, hallani akartam a hangodat. Ezért hívtalak. Aztán az, hogy nem vetted fel csak még jobban kihozta belőlem a bűntudatot.
És most  itt vagyok. Mert már nem bírtam magamban tartani az érzelmeimet! Nem bírtam ki, hogy ne lássalak. Legalább csak egy percre is. - mondta. - Mert szeretlek - nézett rám.
Mert szeretlek. Szeretlek. Szeretlek..- játszottam le többször is a hallottakat.
Hogy mennyit sírtam én azért, hogy újra halljam ezt a szájából. Legalább csak még egyszer.
- Tudod, mindent elrontottál. Még életemben nem szerettem úgy senkit mint téged. Te voltál az egyetlenem. *Számomra mindent te jelentettél, de szerintem te sosem éreztél így...Még mindig a szívemben élsz, Te vagy az egyetlen, kívánlak ahelyett, hogy felejtenék...Az egyetlen, akit képes vagyok szeretni...Azt nem tudom neked megbocsátani, hiába törted össze a szívem, te vagy az egyetlenem.  Tudod, néha mindennél jobban gyűlöllek, mert nem tudlak kitörölni az életemből...Könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok mennyi fájdalmat okoztál nekem. Nagyon fáj neked bevallanom a gyengeségemet, hogy hiába gyűlöllek, tudom mindig is te jelented majd a boldogságom....Nem akarok nélküled élni drágám, nem akarok egy törött szívet még levegőt sem akarok venni nélküled! Nem akarok a játékszered lenni...Érzem hogy szeretlek, de tudom, hogy nem akarok így érezni. De az út hosszú, és nehéz. Nem akarom eljátszani a törött szívű lány szerepét nem, nem, nem lehetek törött szívű lány. El kell mondanom mit érzek, de mostanában nagyon félek. Rettegek, hogy elijesztelek, és nem jössz vissza többé. Ki akarom zárni ezt a lehetőséget. Jól hallottad, vannak idők mikor gyűlöllek, de nem merek panaszkodni, mert félek hogy elmész.         Bár, lehet hogy az lenne a legjobb. Neked is, és nekem is. Hiába tudom, hogy mindig is ott leszel a szívemben, akkor sem szeretnék úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Az életemet jelenteted, te voltál a mindenem de te ezt a lehetőséget ejtetted. Fáj kimondanom, de szeretnélek ölelni, csókolni, szeretni, és örökké veled lenni. De hiába érzek így, mert ez az érzelem hamis. Ez csak vágy, semmi több. Nem fogok fejjel neki menni a falnak. Mert ha az eszemre hallgatok, akkor azt mondom, szeretlek, de ez mind semmit nem ér. De ha a szívemre, akkor újra lehet jövőnk. És mindketten tudjuk melyik az, ami győz. - mondtam, és mondtam. Előtörtek belőlem az érzelmek. Kimondtam, amit éreztem.
- Nem fogom hagyni, hogy kisétálj az életemből. Szeretlek, és veled akarok lenni. Nem akarlak elveszíteni. Mindennél fontosabb vagy nekem. És én ugyan így érzek. Olyan volt ez nekem, mintha a számból vetted volna ki a szót. - mondta
- Én viszont nem engedhetem, hogy újra nagyot essek, csak mert buta voltam.
- Nem kell hogy eless, mert ott leszek és megfoglak. Ígérem neked.
- De úgy félek. - mondtam, és mostmár kifolyt a könnyem, amely mindaddig égett a szemembe.
- Ne félj szeretni engem, én sem félek szeretni téged.
- De most ezt mondod.  Mi van, ha majd megint...
- Kérlek Lindsey, bízz meg bennem. Nem fogom engedni, hogy megint ez történjen.
- Alex, én nem tudok neked választ adni. Még én sem tudom mit akarok.
- Nem foglak sürgetni. Nem fogjuk elsietni. Csak annyit mondj ki, hogy szeretsz-e vagy sem. Ha igen, ígérem jóváteszem. Ha nem, elmegyek, és nem zavarlak többé. - mondta.
A gondolat, hogy nem lesz majd nekem, soha nem ölelhetem át a nyakát, az elviselhetetlen volt. De az is ahogyan elképzeltem magunkat, amint újra összeveszünk, és én sírva rogyok össze. A két lehetőség közül, nem tudtam melyik a rosszabb.
- Szeretlek
- Én is Szeretlek, és szeretni is foglak. - ezzel közelebb lépett hozzám, majd egy csókot nyomott a homlokomra, majd megfordult, és elindult kifele.
Elmegy. Elmegy?
- Alex! Most meg hova mész? - kérdeztem ijedten.
- El. Hagyok neked gondolkodási időt, ahogyan mondtam. Majd hívj fel. - mondta, majd újra megindult.
- Ja, és Lindsey!
- Igen? - kérdeztem.
- Szeretlek. - mosolygott rám.
- Szia Alex!
  




Szijasztook!
ŐŐ, elmondom, hogy én is elsírtam magam, miközben írtam. Lehet nem lett olyan érzéki , de én nagyon beleéltem magam. Ha ti nem, akkor az az én hibám...:(:(
Puszii(L)Remélem tetszett

Komikat lécci írjatok, ha már elolvassátok! Legyen az jó vagy rossz, mindegy!