19.fejezet - Rosszullét

Megújult erővel térek vissza, szörnyen bánt amiért abbahagytam az írást, eldöntöttem hogy nem írok többet, maximum a kis fejemben alakítom ki a történetet, de úgy a szívemhez nőtt, és akárhányszor meglátok egy Alkonyatos képet eszembe jut hogy micsoda terveim voltak, és ezeket ki szeretném adni magamból. Sőt! Ki akarom! És meg is teszem, immár újult erővel. Nem ígérem, hogy jobb leszek, nem ígérek semmit, csak írok :) És nekem már ez is bőven elég, hogy ki írhatom magamból egyben az érzéseimet is.. Amit szerintem senki nem fog olvasni, mert már én is elfelejtettem volna magamat :D

Remélem meghallgatjátok olvasás közben, mármint az aki olvassa :D Szerintem ez egy önmagában gyönyörű szám mindig libabőrös leszek tőle :(

Lazán szökkentem át a megviselt, öreg stégről, a majd épp oly megviselt hajóra, kezemben a kis csomagommal, amit egy középkorú férfi udvariasan kivett a kezemből, mondván egy ilyen fiatal lánynak nem szabad cipekednie. Hah.. Úgy tűnt mintha cipekedtem volna?
Amikor a hajó kifutott a vízre egy másik férfi lépett mellém.
- Segíthetek megkeresni a kabinját hölgyem?
- Nem köszönöm, magam is boldogulok - küldtem felé egy apró mosolyt. Mindenhol férfiak.. És mind annyira kedveskedő volt. És ez felettébb zavaró volt akkor. Ma mér visszagondolva semmi különös nem volt benne, csak én voltam hadilábon az érzelmeimmel. Egyik percben kimondottan önállónak és nőnek éreztem magam, míg a másikban egy szerencsétlen lány szerepébe bújtam, és csak szomorkodtam, és a gondolataimmal egyedül maradtam. Időközben már elfoglaltam az én kis lakosztályomat ami egy kis ágyból egy pici éjjeli szekrényből állt, tetején egy olvasó lámpával. No meg persze egy mellék helyiségből, ahol egy zuhanyzó fülke volt. WC nem. Később rájöttem, hogy ennek az az oka, hogy a WC közös a hajón tartózkodókkal. A hideg is kirázott.Sajnos nekem sokszor kellett. De egy szót nem mertem volna szólni miatta még magamnak sem, elvégre örülhettem hogy én ott voltam. Mert ez a hajó vitt oda ahova a legjobban vágytam. Két napos út volt, én szinte ki sem mozdultam a kabinból. Elvégre minek? A percek lassan teltek, amit megpróbáltam végig aludni ha nem lett volna folyton gyomor görcsöm.
-Biztos csak ideges vagy Lin, nyugi.. -nyugtattam magam amikor rám tört a hányinger, de nem mindig vált be. Nem szépítem, behánytam ráadásul nem is egyszer. Hol szörnyen éhes voltam hol pedig undorodtam az ételtől. Hát nem csodáltam, elég stresszes időszakon mentem keresztül, és ki tudta mi várt még rám. Iszonyatosan izgultam amikor a lábam végre álló talajon volt. Nem inogtam össze vissza, a rosszul létem is csillapodott.
- Köszönjük hogy velünk utazott. A viszont látásra - mondta egy férfi unott kifejezéssel a képén.
A szívem majdhogynem kiugrott a helyéről annyira izgatott voltam,és ez az érzés vegyült az idegességgel is.
Eljutottam a La Push apró kikötőjéhez. De innen már annyira egyszerű dolgom volt mint a karika csapás. - gondoltam én.
Sajnos rám sötétedett, én pedig a sűrű fák között nem sokat láttam. Hiába haladtam a kijárt úton, kitudja mibe ütközöm - aggodalmaskodtam.
De eszembe jutott mikor gyermekkoromba erre fele játszottunk. Ismerős volt az út, de mégis idegen.
A hátam mögül halk köhécselést hallottam és bennem ha lehetséges lett volna megfagyott volna a vér.
- Alex... -suttogtam halálra rémülve.
Nem nem és neeeeem. Épp akkor, mikor már egy hajszál választott el az otthonomtól? Miért kell ennek így történnie? Eddig eljutottam és itt kell hogy vége legyen? Nem nem és nem! Ekkor őrült gyorsasággal megfordultam és rohanni kezdtem, miközben üvöltöztem segítségért könyörögve! Olyan hangosan amennyire csak tudtam!
- Hallottam magam mögött a kiabálást, és hogy Alex üldöz engem de a szél hangosan süvített a fülembe nem hallottam a szavait.

Ekkor egy kéz kapott el hátulról, és a kezét szorosan a számra nyomta ezzel elhallgattatva engem. Talán örökre elhallgattat? Az utolsó gondolatom a szüleim körül forogtak.. Gondolatban elbúcsúztam tőlük.